Romániába 2009-ben alig négymilliárd eurónyi külföldi tőke érkezett, ami a 2008-as évi 8,7 milliárdnak kevesebb, mint a fele. Tavaly a gazdaság 7 százalékkal csökkent, az idén jó, ha tartani tudja ezt a szintet. A költségvetést a parlament néhány napja elfogadta, de abban beruházásokra alig jutott valami aprópénz. Nincs miből kifizetni a nyugdíjakat és az állami alkalmazottak bérét, ezért az ország a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank és az Európai Unió által nyújtott hitelprogram lélegeztetőgépén él.

Mivel az országnak a november végi elnökválasztások miatt tavaly ősszel majdnem három hónapig nem volt kormánya, a költségvetés előkészítése és elfogadása is csúszott. Így csak januárban derült ki, hogy 2010-ben a 300 ezer romániai kisvállalat már nem működhet a korábbi előnyös adózási feltételek közepette. Január elsejétől ugyanis valamennyi vállalkozásnak meg kell fizetnie a 16 százalékos egységes társasági adót.

Ez pedig elemzők szerint elképzelhető, hogy 200 ezer törpevállalkozás felszámolását okozza.

Tavaly, amikor szintén pénzhiány miatt a kormány átalányadót vetett ki a vállalatokra, országszerte már mintegy 150 ezer vállalkozást felszámoltak. A végre elfogadott költségvetés azonban hoszszú sor további megszorítást is tartalmaz. Az Emil Boc vezette kabinet ugyanis pontosan tudja, hogy az IMF-hitelprogram fő feltétele az állami bürokrácia drasztikus csökkentése. Az állami alkalmazottak közül százezer embert kell Bukarestnek az idén menesztenie: 15 ezret az oktatásból, ugyanennyit a vasúti teherszállításból, 50 ezret az állami hivatalokból.

Manapság az állami alkalmazásban állók közül jóformán senki nem tudja, hogy meddig lesz állása és jövedelme. Menekülni pedig nincs hova, mert a magánszektort már tavaly megnyomorították. A költségvetés bevételei is erősen csökkentek, ma már visszaosztani sincs miből. Gazdasági elemzők azon vitatkoznak, hogy a tervezett hamburgeradót (azaz a gyorséttermekre kivetendő luxusadót) milyen módon számolják ki, és hogyan kövessék a behajtását. Azon már rég nem vitázik senki, hogy erre az adófajtára szüksége van-e az országnak. Arról is vita folyik – de Lukrécia ezt sem tudja –, hogy a százezer közalkalmazott elbocsátása többe kerülhet, mint a foglalkoztatásuk, a szakszervezetek ugyanis azt követelik, hogy az állam az elbocsátottaknak a végkielégítésen felül két évig havonta bért is fizessen. Csak a 15 ezer leépített pedagógusnak mintegy 160 millió eurót kellene fizetni, és aztán még két évig bért adni nekik. Ellenkező esetben az utcára vonulnak. S melyik az a kormány, amelyik százezer embert akar az utcán látni, családtagjaikkal és barátaikkal együtt? Ilyen körülmények között, a romániai alkalmazottak 34 százaléka azt állítja, akkor is bejár dolgozni, ha beteg, mert nem szeretne az utcára kerülni.

A szakadék szélén áll a társadalombiztosítási és a nyugdíjrendszer is, ami nem is csoda egy olyan országban, ahol az átlagbér – amely után a dolgozó társadalombiztosítási járulékot fizet – havi 400 euró, és ahol az állam a régi rendszer egyes kedvezményezettjeinek (az egykori secu tábornokainak például) havi 9000 eurónyi nyugdíjat fizet havonta, az IMF rosszallását is kiváltva ezzel.

Mindeközben Bukarest azon spekulál, hogy megadóztatja a magánszemélyek vagyonát, de egyelőre nem világos, hogy ezt milyen kritériumok alapján tenné. Hiszen Romániában eddig is volt vagyonadó az ingatlanokra és a gépjárművekre, igaz, nem túl magas: egy háromszobás családi ház esetében évente körülbelül 200 eurónyira rúg.

Lukrécia szomorú és döntött: el kell hagynom a hazámat, és világgá kell mennem, mert csak külföldön remélhetek munkát és megélhetést.