Ez persze kiváló alkalmat kínált az euroszkeptikus The Daily Telegraph kaján washingtoni jegyzetírójának, hogy lecsapja az összes magas labdát: Ashton „alig bukkant fel a (fővárosi) körgyűrű radarképernyőjén”, „kevés újságírónak van itt egyáltalán fogalma róla, hogy ő kicsoda” – de ezer szerencse, ugyanis: „megszólalása tompa volt és lapos, felfedte a külpolitikai tapasztalat és ismeretek szembeötlő hiányát.”

Pedig Hillary Clinton így méltatta a brit politikus útját és kinevezését: „Történelmi idők ezek az EU számára. Arra számítok, hogy az elkövetkező évtizekben úgy tekintünk majd vissza a lisszaboni szerződésre és az EU beérésére, mint világtörténelmünk fontos mérföldkövére.” Az amerikai diplomácia vezetője egyben úgy vélte: ahogy Európa egyre erőteljesebb és egységesebb külpolitikát fejleszt ki, úgy erősödik tovább a transzatlanti kapcsolat is. Figyelemre méltó (lett volna) az is: a Föld lakosságának legkiváltságosabbjai közé tartozó 800 millió fő, és az általuk működtetett 27 ezer milliárd dolláros gazdasági terek külkapcsolatait is női politikus irányítja immár.

A The Washington Post a minap cikkezett a „Hillaryhatásról”, pontosabban arról, hogy az Albright–Rice–Clinton hármas világszerte ragadós példa lett, és soha nem volt annyi nő Washingtonban a külképviseletek élén, mint most – összesen 25. Az amerikai nagykövetek immár 30 százaléka, a külszolgálatba újonnan felvetteknek pedig a fele közülük kerül ki. Pedig a 70-es évekig ki kellett lépniük, ha férjhez mentek.

Clinton és vendége világossá tette: a haiti erőfeszítések mellett egyetértenek abban is, hogy nem várnak a végtelenségig Irán együttműködésére az atomdossziéban. – Elődöm, Javier Solana hatéves párbeszé de nem hozta meg az eredményt. Meg kell vizsgálnunk, mit kell még tennünk –mondta a P5+1 formá cióban (az ENSZ BT öt állandó tagja, valamint Németország) tervezett szankciók lehetőségéről Catherine Ashton.