Az iráni túszválságba belefulladt demokrata előd a modern idők abszolút elnöki mélypontja, akit 1980-ban egyetlen ciklus után forgószél söpört ki a Fehér Házból. Ilyen rossz lenne-e a helyzet Obama első 365 napja után? Nos, talán. - Túlságosan is arra épít, hogy ő a legokosabb fickó a teremben. Pedig nem árt emlékeznie rá, hogy Carter IQ-ja is az eget verdeste - állítja a 44. elnökről Leslie Gelb, a Külkapcsolatok Tanácsa nyugalmazott elnöke.

A külpolitikában fél év alatt kilenc százalékpontot zuhant, 50 százalékra esett vissza Obama támogatottsága – és a felmérés még a karácsonyi bombás terrorkísérlet, valamint a CIA afganisztáni bázisa elleni terrortámadás előtt készült. A The Washington Post és az ABC News vasárnap közölt friss közvélemény-kutatásában pedig visszaköszön Bill Clinton csaknem két évtizedes választási szlogenje (copyright: James Carville): „A gazdaság, te tökfej!” A januárban megkérdezett amerikaiak 42 százaléka ugyanis a gazdaságot (ezen belül 13 százalék az állásteremtést) nevezte meg az idei év legfontosabb politikai kihívásának, további 24 százalék pedig az egészségügyi reformot említette. Nem meglepő: a külpolitika valahol a végén kullog. (Hacsak. Részben persze az ünnepek körüli gyengébb hírfolyam miatt is, de a közvélemény érdeklődése rögvest a tágabban vett biztonságpolitika felé fordult az alsóneműs nigériai merénylő nyomán. Ez érthető: nincs értelme munkahelyekről, jelzáloghitelről, bónuszokról beszélni, ha közben felrobbanunk. A haiti katasztrófa utóbb jórészt átvette a terrorelhárítás helyét az amerikai címlapokon, de a hatóságok ügyetlenkedéseiből – nem túl megnyugtatóan – az derült ki: egyelőre inkább a szélsőségeseken, semmint rajtuk múlik, hogy mikor kerül vissza oda a terror.)

„Nyúlhatás”: Obamát az egy évvel ezelőtti 72 helyett most 63 százalék tartja erős vezetőnek, és csekély többség véli már úgy, hogy tisztában van az átlagember problémáival. A legnagyobb válaszadói csoport (52 százalék) szerint nem sokat vagy egyenesen semmit sem ért el elnöksége első évében, és jelentős kisebbség (46 százalék) állítja: nem is tartotta be a legtöbb választási ígéretét. Pártpreferenciától és korosztálytól függetlenül minden kategóriában romlott a megítélése, egyedül az afroamerikaiak töretlen, 96 százalékos kitartása figyelemreméltó és – tekintve az őket a mindennapokban aránytalanul sújtó valóságot – egyben szívszorító. Csekély többség véli úgy, hogy a jövőben sem várhatunk túl sokat Obamától. (Az elnök sovány vigasza: a kongreszszus két nagy pártjából még kevesebb jót néznek ki.) Vannak még kedvezőtlenebb, az ötvenes lélektani határ alatti mutatót jelző felmérések, 46 százalék is. Ha a falra festett ördög Carter, akkor a reménysugár utóda, Ronald Reagan, akinek első ciklusában szintén a 40-es tartományba csúszott le a „népszerűsége”, mégis tarolt 1984-ben.

A helyzet olyan, hogy olcsón mérik a vitriolt a kommentátorok háza táján. Michael Gerson, The Washington Post: „Valamikor még azt gondolták az emberek, hogy Obama a telefonkönyvet is fel tudja ékesszólóan olvasni. Most már, akármiről legyen is szó, gyakran úgy tűnik: tényleg azt olvassa.” Fouad Ajami, The Wall Street Journal: „Az első év végének közeledtével az Obama-elnökség így fest lemeztelenítve: viszszaszorulás külföldön, újraelosztás és beavatkozó szabályozó állam itthon. Az adminisztráció megnyilatkozásaiból azt gondolnánk: nem a terror prédikátorai és kitervelői az ellenségeink, hanem Dick Cheney és Donald Rumsfeld.” Előfordul, hogy megvádolják valamivel, majd az ellenkezőjével is. Van, aki szerint populizmusában odaveti koncnak a Wall Streetet (lásd a legújabb, akár 110 milliárd dolláros bankadót, hivatalos nevén a „pénzügyi válság felelősségi díját”), Ralph Na der, az örökös – és marginális – elnökjelölt ellenben állítja: Tamás bátyaként csúszik a porban a vállalatok előtt. Kész szerencse, hogy legalább Jacob Weisberg (News week) biankó aláírta a felmentő ítéletet: „Ha Obama semmi mást nem visz véghez, mint az egészségügyi reformot, akkor is a legnagyobb hatású elnökként ítélhetik meg Lyndon B. Johnson óta”. E sorok írásakor úgy tűnik: a reformot hamarosan tető alá hozza a kongresszus, de még nincs róla „papír”.

Mi csúszhatott ennyire félre? A naptár. Ahogyan Obama most főleg azoknak nagy és új csalódás, akiknek a koppenhágai klímacsúcs is az volt (mert hittek abban, hogy a világ berendezkedése két hét alatt megváltoztatható), az elnök is elkövette azt a hibát: túlságosan szoros időrendet állított fel, és ezt mindig nyilvánosan közölte is. Obamapolisznak ma a következőképp kellene ugyanis kinéznie: a héten bezárták a guantánamói fogolytábort (a valóság: egy év alatt csak az őrizetesek egyötödét sikerült máshová áthelyezni), decemberben új szerződés váltotta fel a START I-et (még most rágják a részleteket az oroszokkal), az elnök aláírta az egészségügyi reformot (fésülik a kongresszusban a törvényváltozatokat), érezteti hatását a csaknem egyéves, 787 milliárd dolláros élénkítőcsomag (valójában tíz százalékon a munkanélküliség), Irán pedig az óév végéig lemondott atomprogramjáról (most májusig tervezik a szankciók újabb körének elfogadását). Sőt a Prágától kezdve Kairón át Oslóig meghirdetett világbéke annyira előrehaladt, hogy a Fehér Ház – ahogyan egy éve jelezte – 50 milliárd dollárral kevesebbet kér majd a háborús erőfeszítésekre. Ezzel szemben tényleges kérelme szerint 110 milliárddal számította el magát, a Pentagonnak igényelt 2011-es büdzsé 549 milliárd dollárt tartalmaz tényleges katonai műveletekre – ez az amerikai történelem legnagyobb háborús kiadása lenne. Mármint a friss Nobel-békedíjastól.

Obama nem minden háttér nélkül érkezett Chicagóból Washingtonba. A szenátusban is koptatta a széket, igaz, nem túl hosszan. Elnökként mégis lényegesen alábecsülte a kongresszus és a nemzetközi diplomácia folyosói csatáit, aknamezőit, buktatóit, vargabetűit. (Arianna Huffington: mitől is várt mást, ha egyszer ugyanazokkal a régi szereplőkkel ugyanazokat a köröket rótta?) A világ ugyan továbbra is szereti, de pártja aligha megy ezzel sokra: a novemberi kongresszusi választásokon nem a németek vagy az arabok szavaznak majd. A bőven dokumentált Obama-hatást nemcsak az elnök bőrszíne, eme elképesztő politikai áttörés fokozta, hanem az is: a sokak által ideológiailag és gyakorlatilag is átokföldének tekintett Bush-időszak után érkezett. A maró gúnytól általában nem idegenkedő – és kőkonzervatív – Charles Krauthammer ezúttal meglepően kimért: „Javára írhatjuk: Obama nem azért jött csak Washingtonba, hogy legyen valaki. Azért is, hogy, mint Reagan, tegyen valamit azért, hogy egy markáns szociáldemokrata áramlatot vezessen Amerika mélyen és történetileg individualista politikai világába. Bőven túlértelmezte a mandátumát. Választási sikere népszavazás volt elődje kormányzásáról és a Lehman-utáni pénzügyi összeomlásról – nem pedig egy európai stílusú szociáldemokrácia jóváhagyása. Ezért az ellenállás, ezért a bukás: lehet, hogy a rendszer nem mindig működik, de azért visszavág.”

Repül az idő: két év múlva újra a „szuperkeddről”, az előválasztásokról írunk e hasábokon. Addigra ki kell derülnie, Obama elkopott-e vagy csak megkopott a csatákban. Az azonban már majdnem biztos: egy év múlva megroggyant kongresszusi demokrata hátországgal kell tovább küzdenie.

Washington, 2010. január