Jospin volt talán az utolsó régi vágású szociáldemokrata politikus: Blair és Schröder kortársa, az európai baloldalon talán a legnagyobb ideológiai ellenfelük. Bukása lezárt egy korszakot, a „harmadik út” politikusai és ideológusai, úgy tűnt, „mindent visznek” – de mára ez már más perspektívában látszik, és éppen ez adja Jospin jelentőségét.

A volt trockista aktivista, szocialista pártfőtitkár, majd miniszterelnök életéről szóló könyvet és dokumentumfilmet Jospin közvetlen barátai, köztük a Le Journal du Dimanche című újság munkatársai látták a megjelenés előtt. A könyv végigkíséri Jospin életét a külügyminisztériumi magas rangú köztisztviselői állástól, a trockista szervezetben betöltött szerepén át a szocialista pártbéli karrierig. A legfontosabb kérdés ezzel kapcsolatban merül fel: vajon ezek az állomások valóban sorrendiséget vagy inkább párhuzamosságot jelentenek?

Franciaországban a szélsőbaloldali múlt nem számít különösebb bélyegnek: sőt a trockista (vagy más újbaloldali szervezetben) történő politizálás mindig a sztálinista, ortodox kommunista Francia Kommunista Párttal való szembenállást jelentette. A Jospint „beszervező” trockista Organisation Communiste Internationaliste (OCI) azonban nem egy átlagos, a hatvanas-hetvenes években burjánzó szélsőbaloldali „csoportocska” volt: a trockizmusnak azt az ágát képviselte, amely a nagy baloldali pártokba és szakszervezetekbe titkosan beléptette a tagjait, hogy ott átvegyék az irányítást, és „forradalmi irányba” fordítsák azokat. Az OCI igazi elitista szekta volt (olyan tagokkal, mint Pierre Arditi vagy Juliette Binoche) – nem véletlen, hogy a szervezet igen nagy érdeklődést tanúsított az francia elitképzőből, az ENA-ból frissen kikerült Jospin iránt.

Mindenesetre Jospin most azt vallja, hogy „szabadon, egyéni elhatározásból” csatlakozott 1971-ben a szocialista párthoz, és csak baráti, személyes kapcsolatokat őrzött meg OCI-béli ismerőseivel. Tény, hogy Mitterrand sosem kételkedett Jospin szocialista lojalitásában. Ma már persze ennek nem sok jelentősége van, de Jospinnel kétségtelenül egy valódi szocialista került 1981-ben a párt élére, majd (különböző miniszteri posztok után) 1997-ben Franciaország kormányfői székébe. Jospin Franciaországa „szocdem sziget” volt a korabeli Európa harmadik utas és neoliberális tengerében.

Személyes politikusi tragédiája – 2002-ben alulmaradt Le Pennel szemben az elnökválasztás első fordulójában, miközben rajta kívül hét másik baloldali jelölt indult, és a felmérések szerint a második fordulóban legyőzte volna chiracot – kétségkívül lezárt egy korszakot az európai baloldal történetében. Visszavonulása óta többször felmerült a viszszatérése, de most Jospin végleg bezárta ezt a kaput. Saját elmondása szerint a róla készült könyv és film „politikai testamentum”.

A könyv végén Jospin így fogalmaz: „Nem mindenki szeretett, de jó néhányan becsültek, és igen sokan tiszteltek: ez most, amikor cselekvő politizálásomat lezárom, okot adhat az elégedettségre.” Ennél többet nem sok politikus kívánhat.