Ám lefogadom, hogy mindenki pontosan emlékszik, hol volt, s mit csinált akkor, amikor megtudta, hogy New Yorkban az ikertornyokba belerepült két gép. Szájtátva bámultuk a tévén, ahogy véres nyitányt kapott a XXI. század.

Persze az évtized külpolitikai eseményei Floridában kezdődtek, de ki emlékezett már erre 2001. szeptember 11-én? Floridában ugyanis az amerikai legfelsőbb bíróság döntése értelmében végül is nem számolták újra az amerikai történelem egyik legszorosabb választási eredményét, így George W. Bush lett a 43. elnök. Ma már csak szomorú-szórakoztató játék belegondolni a történészek által oly megvetett „mi lett volna, ha Al Gore nyer" lehetőségébe.

Mindenesetre Bushék különösebb elemzés nélkül adták a válaszokat a korszak felvetéseire. Megdöntötték a talibánt Afganisztánban, de futni hagyták Oszama Bin Ladent, a jogot a terrorizmus elleni harchoz igazították, és W. végre bebizonyíthatta az apjának, ő is ér valamit: bevonult Irakba, és megdöntötte Szaddám Huszeint. A küldetés teljesítve. De a Bush-féle dominóelmélet nem vált be: a Közel-Kelet csak nem akart demokratizálódni. Vagy ha demokratizálódott, akkor olyanok kerültek hatalomra, mint a palesztin radikális Hamasz 2006-ban.

Irak eközben polgárháború felé sodródott, s mivel nem volt mi ellensúlyozza, megerősödött Irán. Amikor 2005-ben Mahmud Ahmadinezsadot elnökké választották, sokan ijedten kapkodták a fejüket, honnan ez az ellenséges retorika, a holokauszttagadás. A magát az Irakban és

Afganisztánban állomásozó amerikaiaktól (is) fenyegetve érző Teherán jól használta ki megnövekedett regionális szerepét: zavartalanul folytatta atomkísérleteit, sikerrel próbálta kisajátítani a palesztin ügyet, s megkavarta a kártyákat a többfeleke zetű Libanonban. A 2006-os libanoni- izraeli háborút éppen ezért tartják Irán és az Egyesült Államok kihelyezett, proxyháborújának is. A nagy idegeskedésben pedig az olaj hordónkénti ára a 1999-es 17 dollárról 2008-ra 125 dollárra emelkedett.

Négy év vajúdás után aztán Bush belátta, hogy a küldetés nem teljesült. Még több katonát küldött az arab országba, és sikerült stabilizálnia a helyzetet. Hogy menynyire, az csak a 2010-es januári parlamenti választásokon derül ki. De az újságírók már mind átköltöztek Afganisztánba, a másik, gyakran elfeledett háború helyszínére, ahol a NATO próbálja meg kitalálni, mi is a szerepe a hidegháború utáni világban.

Azonban Fareed Zakaria amerikai politológus, újságíró a Newsweekben figyelmeztet: nem a terrorizmus az évtized sztorija, hanem Kína. Ez az óriássárkány végleg felébredt, háromszor olyan gyorsan zajlott le az iparosodás ott, mint Európában, s a gazdasági világválságot is könnyedén átvészelték. Az új gazdasági hatalmak között találjuk Indiát és Brazíliát is, s hogy mennyire átalakultak és megoszlanak az erőviszonyok, jól jelzi, hogy a világ vezető elitjének G8-ából G20 lett.

Kicsit Európa felé tekintve nem kerülheti el a figyelmünket, hogy 2000-ben lett először elnök Vlagyimir Putyin. Mint kiderült, a rivalizálás ellenére jól megértik egymás Bushsal, aki különösebb hozzáfűzni való nélkül nézte végig, ahogy Putyin az évtized alatt „liberalizmus nélküli demokráciát" farag Oroszországban. Kettejük között Európának gyakran ismét csak a térképasztalon jutott szerep: volt szó rakéták telepítéséről Kelet-Európában, meg színes forradalmakról ugyanitt, és a Kaukázusban.

Európa eközben - mint maga a világegyetem - tágult, bővült az Európai Unió, és mi is helyet kaptunk benne 2004-ben. Ennél kevésbé dicsőséges történet az unió alkotmányának kálváriája, amelynek ratifikálását két alapító tag gáncsolta el, s amelyet felhígított változatban az évtized végére sikerült elfogadnia a politikusok elitklubjának. Az európai állampolgárokkal továbbra sem sikerült Brüsszelnek intim kapcsolatot kialakítania, de legalább lett az EU-nak egy telefonszáma, azaz elnöke: állítólag a belga Herman Van Rompuyt érdemes hívnia annak, aki akar valamit az uniótól, de kétlem, hogy csörgött volna már a telefonja.

Európa nyitott a Balkán felé, mely bizonytalan nyugalomba vonult vissza a véres kilencvenes évek után. Voltak azért izgalmak: Koszovó 2008-as függetlenné válása után Szerbia felbolydult, de Belgrád végül megelégedett azzal, hogy az ENSZ elé vigye az ügyet.

Közben arról se feledkezzünk meg, hogy az interneten kialakult közösségi helyek politikai színtérré is lettek. Moldovában és Iránban is forradalmat szerveztek a Twitter üzenőfalon, ami olyannyira fontossá vált például az idei iráni elnökválasztások utáni zavargások alatt, hogy az amerikai kormány kérte meg az oldal üzemeltetőit, halasszák el a menetrend szerinti karbantartást, hogy az iráni fiatalok tovább szervezkedhessenek.

Mindeközben minden (mért) idők legmelegebb évtizedén vagyunk túl, s úgy tűnik, a klímaváltozást még lassítani sem tudjuk, nem akarjuk.

Tíz évvel ezelőtt nyugodtan konstatáltuk, hogy elbukott a kommunizmus, győzedelmeskedett a kapitalizmus, és elhittük Francis Fukuyamának, hogy véget ért a történelem. Aztán szeptember 11-én egy nagy csattanással visszatért a vallás, mint politikaformáló, politikacsináló tényező, visszatértek az ideológiák, a paranoia, és a magunk megnyugtatására újra feketefehérben láttuk a világot, ahol az iszlám az ellenség.

Ez utóbbi leegyszerűsítés talán Európának a legrosszabb: az évtized slágerei „Eurábia" víziója és a fejkendővita voltak. Azért jutott idő egy kis idealizmusra is. Miközben az elmúlt közel tíz évben alatt mindenki leginkább Amerikát szidta a bajokért, az évtized végére az Új Világnak újra sikerült elcsábítania a glóbuszt, amikor egy fekete bőrű elnököt választottak meg 2008-ban. De ez még nem elég a happy endhez.