'Itt nincs mit megnyerni'
– Úgy jönnek el onnan majdaz amerikaiak is, ahogy mi. Afganisztánban nem lehet nyerni – az egykori veterán káromkodik egyet, aztán elmosolyodik. Akárhogy is, számára a háborús évek a fiatalságot és a kalandot jelentik. – Persze, mert túléltem. Ha elvesztettem volna a fél lábam, pokolra kívánnám az egészet – mondja Szergej. Afganisztánba a maga számára is váratlanul került: alig néhány hónapja szolgált a határőrségnél, az akkor még a Szovjetunió részét képező Tádzsikisztánban, amikor jött az utasítás. A küldetésből bő két év lett, az egykori főhadnagy 1980 és 1982 között Afganisztán északi részén teljesített szolgálatot. – Az első napokban kiépítettük a bázist. Ástunk, szögesdrótokat húztunk, köveket görgettünk. A helyiek azonnal ott voltak, készségesen segítettek pár szál cigiért – meséli Szergej. Igaz, a helyi segítség ára gyorsan nőtt: a szál cigarettából doboz lett, aztán csizma, kabát. – Nemsokára minden helyi lakos a mi ruháinkban járt. Csak később jöttünk rá, ez mekkora baj.
Az első két hónapban az egységnek nem sok dolga akadt. – Magunkat őriztük, a helyiekkel jóban voltunk, főleg a rendszeresen érkező segélyeknek köszönhetően. Lisztet, cukrot osztottunk szét, és cserekereskedelem is folyt, leginkább benzinért.
Az első akcióra egy fegyveres banda üldözésekor került sor. – Mentünk faluról falura, a helyiek mindig azt mondták, épp a banda nyomában vagyunk, bár mi nem láttuk a fegyvereseket. Persze, nem is tudhattuk, kik azok, bárki lehetett a faluból is, így fogtuk az összes férfit és mentünk tovább. A következő faluban ugyanígy, a végén már több száz férfit tereltünk magunk előtt – idézi fel az 51 éves Szergej. A civileket aztán a szovjetek jelenlétében a helyi hatalom képviselői „szűrték meg”. – Többségüket elengedték, de volt, aki gyanús lett a bőrkeményedéseiről a mutatóujján, vagy a puskaszíjra utaló nyomokról a vállán – ismerteti a tanácstalanságra utaló trükköket Szergej. – A kihallgatásokon gyanússá válókkal nem tudom, mi lett, biztos kitüntetéseket kaptak – mondja a veterán, jelezve, hogy mindent azért mégsem mesél el.
Azt azonban elismeri, hogy a beavatkozás értelmetlennek bizonyult. – Mi mentünk hegycsúcsról hegycsúcsra, bandáról bandára. A harcok fegyveresek ellen folytak, de a vége mindig fegyvertelen civilek bekerítése volt, hiszen addigra eldobták a puskáikat, így nem különböztek a békés lakóktól. Ráadásul mindenki a mi katonai ruháinkban járt, a rangjelzéseket meg biztonsági okokból már mi sem hordtuk, végül már senkit nem lehetett senkitől megkülönböztetni – utal az abszurd helyzetre Szergej. – Ha egy katonánk szakadékba zuhant felszereléssel együtt, senki nem ment érte. A helyiek könnyedén megszerezték, így saját fegyvereinkből is egyre több volt ellenünk.
A beavatkozás célját mégsem firtatta. – Hittünk benne, hogy ha nem mi, akkor az amerikaiak szerzik meg a befolyást, ezért fontos megvédeni „Borját” – mondja a szovjetek támogattaKarmal Babrakról, az afgán forradalmi tanács fejéről. – Csak a napi feladatra koncentráltunk, hogy megtisztítsuk a kijelölt terepet a fegyveresektől. A helyiek egyre ellenségesebbek lettek, Szergej szerint részben valójában az ellenük harcoló mudzsahedek miatt, akik a civilek elleni saját akcióikat szovjet támadásnak állították be.
A szabadidő szovjet oldalon telt, nőkkel és itallal. – Ki akartunk kapcsolni, elfelejteni az egészet, pénzünk pedig rengeteg volt. Havi 1500, olykor 3000 rubelt kaptunk, egy éttermet egész éjszakára 25 rubelért bérelhettünk – jelzi az arányokat Szergej.
Felejteni pedig volt mit. – Hullanak a barátaid, megőrülnek, nyomorékká válnak, persze, hogy szabadulni akarsz mindettől – mondja Szergej. Az áldozatok java aknára lépve halt meg, gyakran a szovjetekétől. – Éjszakára mindig tábort vertünk, körbeaknásítottuk, másnap továbbálltunk. Gondolod, hogy készült erről térkép?
Az évek során az eleinte még biztonságot jelentő technikai fölény is semmivé lett. – Hiába volt élelmünk, végtelenül sok fegyverünk, lőszerünk, a kétháromezer méteres magassághoz nem szokott katonák nehezen viselték a helyieknek természetes körülményeket – idézi fel Szergej. A szűk völgyekben a tankok sem értek sokat, főleg, amikor a mudzsahedek rájöttek a trükkre: elég volt a konvoj első és utolsó tankját kilőni, utána a többi könnyű prédává vált. Viszont akkoriban nem léteztek öngyilkos merénylők.
– Két év után végül menekültem. Le is szereltem végleg, bár amikor hirtelen kevés pénzem lett, kicsit bántam – állami támogatást, elismerést a katonák csak a nyolcvanas évek végétől kaptak. – Persze, az informális háló is működött, az „afgánok” munkakereséskor mindig számíthattak egy-egy sikeresebb társuk segítségére – meséli a ma egy állami cég biztonsági főnökeként dolgozó Szergej. (Ma ugyanez működik a csecsen háborúkat megjárt generációnál.)
– Hogy hiba volt-e bevonulni? Nem tudom, de azt mondogattuk magunknak, hogy ez a mi Vietnamunk. Az világossá vált, hogy itt nincs mit megnyerni, csak napi feladatokat lehet teljesíteni – mondja. Szergej szerint a láthatatlan ellenség miatt akkor is az volt az érzésük, hogy a teljes ellenőrzést csak teljes pusztítással lehetne elérni. – Akkor meg elpusztulnának azok a civilek is, akik érdekében ott voltunk. Erre már nyilván rájöttek az amerikaiak is. Az ő kivonulásuk is csak idő kérdése.
