Bolívia: a gleccserek beszélnek
Jóllehet már egy évtizede élnek itt, és építőmunkás férje rendesen keres, a pénz nem elég, hogy vízhez jusson az ember.
„Azon gondolkodom, hogy visszaköltözöm vidékre, hiszen mi mást tehetnék? – mondja a haját hagyományos fonatokban viselő, hosszú, rétegzett szoknyát hordó 33 éves asszony, amint végigpillant udvarán: malacok, krumplis zsákok és egy ősi, vörös színű Datsun kocsi. „Két évvel ezelőtt még semmi gondot nem jelentett a víz. De ha nincs víz, nem tudsz élni.”
A gleccserek, amelyek hosszú időn át biztosították a vizet és az elektromosságot Bolívia e részének, elolvadnak és eltűnnek, a globális felmelegedés áldozatai, mondja a legtöbb tudós. Amennyiben nem oldják meg a vízproblémát, El Alto, a bolíviai főváros, La Paz elszegényedett testvérvárosa, talán az első nagyváros lehet, amely az éghajlatváltozás áldozatává válik. A Világbank tavalyi jelentése szerint a klímaváltozás húsz éven belül sok gleccsert eltüntethet az Andokban, s ezzel csaknem 100 millió ember léte kerülhet veszélybe. (…)
Tudósok szerint pénzzel, műszaki megoldásokkal – beleértve egy jól megtervezett nagy víztárolót – meg lehet oldani La Paz-El Alto vízellátási problémáját. A városokat övező gleccserek lényegében természetes módon, alacsony karbantartási igénnyel gondoskodtak a tárolásról: a rövid esős évszakban összegyűjtötték a vizet, amely aztán a hosszú száraz évszakban a vízellátást, az áramtermelést szolgálta. Ez azonban az éghajlat felmelegedésével, az esőzések megváltozásával immár nem működik.
„A változások hatásai sokkal gyorsabban megjelennek annál, mint ahogy reagálni tudnánk azokra: egy víztároló építése 5-7 évet vesz igénybe s nem vagyok bizonyos benne, hogy van enynyi időnk”, mondja Edson Ramirez. A bolíviai glaciológus két évtizede dokumentálja és jelzi előre a gleccserek visszahúzódását.
Ennek mértéke újabban túltett még a legvadabb elképzelésein is. Előrejelzése szerint a Chacaltaya gleccser 2020-ig maradt volna fenn – de már az idén eltűnt. 2006-ban jelezte, hogy El Alto vízigénye 2009-re meghaladja majd a rendelkezésre álló mennyiséget – s ez be is következett. (…) A gleccserek az itteni, fenséges tájkép részét képezik, szinte mindenhonnan láthatók az egyenként egymilliós lakosságú két szomszédvárosban, La Pazban és El Altóban. Eltűnésük ugyanolyan megdöbbentő a bolíviaiak számára, mint a New Yorkiaknak az Ikertornyok nélküli Manhattan látványa.
„Szomorúsággal, fájdalommal töltenek el ezek a változások”, mondja Gonzalo James, La Paz-i hegyivezető,
Az 5300 m-en fekvő Chacaltaya, 1939-től 2005-ig a világ legmagasabban fekvő síövezete volt, amikor a gleccser visszahúzódott a pályák fölé. A pályához tartozó szálloda, még mindig tele bérelhető sífelszerelésekkel és síelőket ábrázoló falfestményekkel, napjainkban többnyire elhagyottan áll.
Jóllehet az idők során minden gleccser hol kiterjed, hol összehúzódik, a legújabb kutatások azt mutatják, hogy a kisebb, viszonylag alacsonyan fekvő gleccserek, mint amilyenek a bolíviaiak is, a felmelegedés révén különösen sebezhetők, a glaciológusok ezt a jelenséget ahhoz hasonlítják, mint amikor kis jégkockákat vízbe teszünk. (...)
Khapiban, a La Paztól kocsival kétórányira fekvő faluban az emberek úgy tisztelik az Illimani gleccsert, mint „ a mi Istenünk, a mi nagy védelmezőnk”, halljuk az 55 éves Mario Ariquiopa Lasótól, a cserzett arcú farmertől, aki burgonyát és kukoricát termeszt a meredek lejtőkön, a gleccser árnyékában. Tíz évvel ezelőtt állandó, szelíden csordogáló vízfolyammal szolgált, amellyel a száraz hónapokban öntözhette a földet. Ám napjainkban, amikor az Illimani visszahúzódik, éppen csak valami, sárgás folyadék csordogál a gleccserről.
„Teljesen használhatatlan”, morog Hector Hugo Chura Chuque, a falu alpolgármestere. A településen nincs vízvezeték, és csak szakaszosan van áramellátás.
„Közülünk sokan gondolnak arra, hogy nem szülünk már gyermekeket”, mondja 46 éves Margarita Limachi Alvarez, fülvédős kék andesi sapkájával a fején. „Víz vagy élelem nélkül hogyan maradhatnánk meg? Azért hozzuk őket a világra, hogy szenvedjenek?” (…)
A legutóbbi években Bolíviának a szélsőséges időjárási események majdnem bibliai léptékű sorozatával kellett megküzdenie. A tudósok úgy hiszik, hogy ezek közül sok valószínűleg az éghajlatváltozáshoz kapcsolható – habár ezt ma nehéz bizonyítani, mert a szegény országoknak, mint Bolívia is, nincsenek hosszú távra visszamenő tudományos adatai. Idén perzselő volt a forróság. A napsütés olyan erős volt, hogy a bennszülött anyák, mint Cruz is, arra panaszkodtak: égési sebek voltak gyermekeik sötét bőrén. A szárazság elpusztított a farmokon 7000 állatot és megbetegített csaknem 100 000-et. (…)
A fejlett országok egyetértenek abban, hogy kötelességük segíteni az ilyen csapások enyhítését, de sokan közülük haboznak a segélyalapok megnyitásával, részben azért, mert a szegény országoknak ritkán van konkrét tervük az éghajlati problémák megoldására. (...)
Idén november utolsó napjaiban volt némi megkönnyebbülés – megkezdődött az esős évszak, a szokásosnál egy hónappal később. A Cruzék háza melletti csapból is újra kezdett folyni a víz.
De az eső, amely azelőtt több jeget adott a gleccserekhez, most gyakran csak növeli olvadásukat, mert túl meleg ahhoz, hogy megfagyjon.
„Most még a további gleccserolvadásból élünk, amelyre azonban néhány év múlva már nem számíthatunk”, mondja Dirk Hoffmann, a éghajlat-változási program vezetője. „Hát nem irónikus ez?”.
(A cikkhez hozzájárult Jean Friedman-Rudovsky a bolíviai El Altóból.)
A cikk 2009.december 14-én jelent meg a The New York Times hasábjain.
