Első blikkre Eric Sheptock ugyanolyan hajléktalan, mint a legtöbb sorstársa Amerikában. Egyedülálló férfi, sanyarú gyermekkorral – szülei már nyolc hónaposan megverték, maradandó nyomot okozva. A középiskola után néhány évig még ilyen-olyan álláshoz jutott, azután viszont szinte semmihez. Lényegében tizenöt éve az utcán, pontosabban menedékhelyről menedékhelyre vándorolva él.

A negyvenéves fiatalember ugyanakkor nemcsak Washington, de Amerika egyik leg ismertebb hajléktalanja. Blogján, a Facebook közösségépítő portálon és a Twitteren (maximum 140 karakterben „csiripelve”) hívja fel a figyelmet a hajléktalanok helyzetére, küzd aktivistaként annak javításáért. Internet-előfizetése, számítógépe persze nincs: közkönyvtárban, civil szervezet irodájában várja ki a sorát.

A főváros Második utcájában találni a hajléktalanszállót, ahol átvészeli a következő hónapokat. A hipotermia, a kihűlésveszély idejének négy hónapjára a várost törvény kötelezi, hogy fe­delet biztosítson mindenkinek.

– Ez azonban csak a felszín. A fedél nem feltétlenül jelent ágyat, tavasszal pedig kezdődik minden probléma elölről – mondja az ápolt külsejű férfi.

Nagy vihart kavart nemrég, hogy (hajléktalanszállóként legalábbis) felszámolták az egykori Franklin iskolát, ahol Eric Sheptock is évekig élt. Korszerűtlen volt ugyan, de legalább a belvárosban. A drága telket ma már nem éri meg a városnak ilyen célra használnia. – 8,25 dollár az óránkénti minimálbér a városban, miközben 1400 dollár az átlagos lakbér. Nem nehéz belátni, hogy kispénzből ezt nem lehet bírni, ha nincs saját házad. Az elhelyezkedés pedig ördögi kör: nem vesznek fel, mert hajléktalan vagy, és részben azért vagy hajléktalan, mert nincs rendszeres jövedelmed – válaszolja arra a kérdésemre, mik a legégetőbb gondjaik. Sheptock különösen visszásnak tartja, hogy Washingtonnak még a tízéves cselekvési terve sem lép túl a hajlék biztosításán.

A 600 ezres fővárosban és környékén 12 ezerre teszik a fedél nélküliek számát, Amerikaszerte pedig hárommillióra. És a szám növekszik. – A gazdasági válság miatt egyre többeket ér el ez a probléma. Az egész családokat érintő hajléktalanság tíz százalékkal ugrott meg. 2006–2007-ben javítottunk az egyedülállóaknál, de elsöpörte ezt is a krízis – állítja Neil Donovan, az Országos Koalíció a Hajléktalanokért ügyvezető igazgatója.

A válság miatt a segélyszervezetek is harmincszázalékos támogatáslefaragásra számíthat­ nak. Az idén különösen nagy jelentőséget tulajdonítanak ezért a mindig a tél kezdetére, a leghosszabb éjszakára időzített országos hajléktalannapnak, amikor virrasztással emlékeznek az évben elhunyt sorstársakra. Önkéntesek (általában diákok) pedig 48 órára kipróbálják, milyen köztéri padon aludni vagy pár centtel a zsebükben álló napig a metsző szélben kóborolni.

Alaposan leteremtette az Egyesült Államokat az ENSZ öt amerikai várost és egy indiánrezervátumot felkereső jelentéstevője, amiért milliárdokkal tömte a bankokat, de elhanyagolja a hajléktalankérdést. – Nem foglalkoznak a valóban megfizethető lakhatással és a nyomorral. Aránytalanul sújtja mindez az afroamerikaiakat, a hispánokat, az indián őslakosokat – közölte Raquel Rolnik, aki a legelképesztőbb körülményeket éppen a rezervátumban, a dél-dakotai Pine Ridge-ben találta. Azt azonban nem állíthatta, hogy semmi előrelépés nem történt: a Bush-kormány még lehetővé sem tette az ENSZ emberjogi tanácsa megbízásából érkezett raportőrnek, hogy vizsgálódjék.

Eric Sheptock már tizenöt éve az utcán él