A népharag Temesváron lángolt fel 1989. december 15-én, ahol több nemzetiséghez és valláshoz tartozó lakos kelt a kommunista rendszerrel szembenálló Tőkés László akkori református lelkész védelmére. A kommunista titkosszolgálat, a Szekuritáté durva közbelépése nyomán, december 16-án az ellenállók csapata tömeggé duzzadt. A hatalom kezdetben vízágyúkkal és könnygázzal, december 17-én – amikor a tömeg megrohamozta és elfoglalta a megyei pártszékházat – már tűzfegyverekkel lépett közbe. A hatóságok úgy vélték, hogy sikerült helyreállítaniuk a rendet, és igyekeztek eltüntetni a nyomokat: 43 holttestet Bukarestbe szállítottak, elhamvasztottak, és a hamvakat a csatornába ürítették.

A lövöldözés azonban Temesváron másnap is folytatódott, fia talok csoportjai a tiltás ellenére demonstrációt szervezetek. A munkások letették a munkát, és december 20-án százezren vonultak az utcákra. December 21-én Aradon, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Karánsebesen, Vajdahunyadon, Resicabányán, Brassóban, Fogarason, Kolozsváron és Gyulafehérváron is fellázadt, az utcára vonult a munkásság és a lakosság jelentős része. Aznap a felkelés Bukarestet is elérte, ahol szintén véres harcokra került sor.

Nicolae Ceausescu és felesége december 22-én helikopteren elmenekült, de a katonai államcsínyt irányító Victor Atanasie Stanculescu tábornok kézre kerítette őket. Mindkettőt rögtön ítélő bíróság elé állították, és jogszerűtlen eljárás nyomán halálra ítélték őket. Az ítéletet december 25-én hajtották végre. Stanculescu a hatalmat Ion Iliescunak, a kommunista párton belüli disszidensnek adta át, aki azt a Nemzeti Megmentési Front élén gyakorolta.

A kommunizmus idején Romániában kevesen mertek nyíltan kiállni a rendszer ellen, és bírálni a diktatúrát. E kevesek egyike Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanár volt, akit a titkosszolgálat emberei hosszú éveken át lépésről lépésre követtek, otthon és az egyetemen is folyamatosan lehallgattak, s akit több alkalommal bekísérték a Szekuritátéra. A neves kolozsvári professzor, az elmúlt húsz évre viszszatekintve, lapunknak elmondta: az 1989-ig elolvasott társadalomelméleti tanulmányok és a konkrét társadalmi tapasztalatok tudatosították benne, hogy a „forradalom, vagy az, amiről azt hitték, hogy forradalom”, nem fogja egy csapásra megváltoztatni a diktatúra áldozatainak millióit. A politikai szerveződés és a demokráciára jellemző intézmények létrehozása ugyanis önmagában nem volt képes megváltoztatni az elnyomott emberek szabadságigényét.

– Amikor a fordulat bekövetkezett, engem furcsa módon nem eufória fogott el, hanem az a tudat, hogy most a káosz és a szétesés következik. A politikailag érdekeltek moz galmai nak párttá szerveződése a civil társadalom kiszolgáltatottságával nem vetett számot. Húsz év után sem beszélhetünk arról, hogy a romániai társadalomban a polgári öntudat kialakult. A politikai elit a nyájszellem hajlamát növelte a társadalomban, és nem szólaltatta meg, illetőleg kiszorított a független értelmiségi állásfoglalások megjelenését – mondta az egykori ellenálló. Cs. Gyimesi Éva elismerte, hogy az 1989 óta eltelt húsz év alatt nagy változások történtek a polgári szabadságjogok terén (utazási lehetőségek, vagyonszerzés, egyesületek alapítása stb.), és egy vékony réteg öntudatra ébredéséről is beszélni lehet. De úgy vélte, „a vadkapitalizmus összes gyermekbetegsége” visszaszorítja azt a folyamatot, amely lehetővé tenné, „hogy a demokrácia gyakorlásához szükséges egymás iránti tisztelet és az őszinteség bátorsága megnyilatkozzék”.

– Ebből eredően megfigyelhető az óvakodás attól, hogy szembenézzünk saját múltunkkal, azzal, hogy mennyiben játszottunk alá mi, romániaiak, romá niai magyarok a diktatúra represzszív manipulációjának. Mennyire önkéntesen szolgáltattuk ki magunkat a megfélemlítő eszközöknek, és mennyire voltunk felelősek azért, hogy a rendszer uralkodhatott rajtunk.