A szimbolikus népszavazást magánszervezetek szervezték, hogy ezzel új társadalmi-politikai vitát indítsanak el az északspanyol tartomány jövőjéről. Madrid hivatalosan nem is ismerte el a referendumot, arra hivatkozva, hogy az alkotmány szerint hivatalosan csak a központi kormány írhat ki népszavazást. A szavazás lebonyolításában a katalán helyhatóságok nem is vettek részt: a szavazóhelyiségeket nem az egyes települések városházáin rendezték be, hanem szakszervezeti székházakban vagy egyházi épületekben – írta az MTI.

A 2006-ban Madrid által is elfogadott autonóm státuszra hivatkozva Katalónia nemzetként definiálja magát. Ezt azonban a konzervatív Néppárt az alkotmánybíróságnál megtámadta, a döntés azóta függőben van. Ha a taláros testület alkotmányba ütközőnek találja a „külön nemzetről”, illetve a katalán nyelv elsőbbségéről szóló paszszust, akkor komoly feszültség robbanhat ki Madrid és Barcelona között. Igaz, Spanyolország leggazdagabb tartománya már most is széles körű autonómiát élvez, és sokan már ezt is eltúlzottnak vélik. A népszavazás előtt helyenként megerősödtek a katalánellenes hangok, a nyáron például spanyol értelmiségiek a katalán nyelv túlhatalma ellen írtak alá tiltakozó nyilatkozatot. De néhány éve, egy hasonlóan katalánellenes hangulatban arra is volt példa, hogy Spanyolországban bojkottálták a híres katalán pezsgőt és egyéb termékeket.

A népszavazás és a katalán szeparatista törekvések (holott felmérések szerint csupán a lakosság 20 százaléka támogatja nyíltan a függetlenséget) további fejtörést okozhatnak Zapatero spanyol kormányfőnek, aki két hét múlva átveszi az Európai Unió soros elnökségét. De helyzetét nehezíti a spanyol gazdaság egyre mélyebb válsága, a Marokkóval való huzakodás a lanzarote-i reptéren éhségsztrájkoló nyugat-szaharai emberjogi aktivistáról is. A tartományok önállósága kényes kérdés Spanyolországban: nem véletlen, hogy Madrid a mai napig ellenzi Koszovó függetlenségét, legutóbb a hágai Nemzetközi Törvényszék előtt is fenntartotta véleményét, miszerint nem indokolt Koszovó kiválása, a belső, kisebbségi problémákat az eredeti országhatáron belül kell rendezni.

Szeparatista törekvések Európában

Alaposan át kellene rajzolnunk Európa térképét, ha valami csoda folytán a kontinens szeparatista törekvéseit hirtelen siker koronázná. Csak magában Spanyolországban három autonóm tartomány játszik a függetlenség gondolatával: Katalónián kívül Baszkföld, valamint Galícia. A szomszédos Franciaországnak is megvan a maga szeparatista mozgalma a korzikaiak személyében. Az olaszok sem lehetnek egészen nyugodtak, hiszen nekik is két szeparatista mozgalommal kell szembenézniük. Igaz, Dél-Tirol helyzete viszonylag stabilnak tűnik azt követően, hogy Ausztria 1946-ban végleg lemondott az autonóm tartományról.

Nem úgy Padánia: a fogalmat a 90-es évek elején az északolasz területek elszakadását hirdető Északi Liga vezette be, amely aztán padán parlamentet is választott.

Megoldatlan a Boszniai Szerb Köztársaság helyzete, hiszen a daytoni békeegyezmény az országot két entitásra: a szerb köztársaságra és a bosnyák–horvát föderációra osztotta. Koszovó függetlenségének kikiáltásával felerősödött a szerb szeparatizmus is. Akár potenciális független országjelöltnek is mondhatnánk Skóciát, ahol legutóbb a nacionalisták jutottak hatalomra, igaz, az elszakadást azóta sem merték parlament elé vinni. Ennél is viharosabb a helyzet Belgiumban, ahol Flandria kiválási szándéka csaknem egy esztendeig tartó kormányválságot okozott.