Klímaszámtan kezdőknek és haladóknak
A klímaváltozás gazdasági kockázatait mindeddig a három éve, 2006 októberében kiadott Stern-jelentés körvonalazta a legkézzelfoghatóbban. A dokumentumot Tony Blair felkérésére Sir Nicholas Stern, a Világbank volt vezető közgazdásza állította össze. A jelentés szerint a felmelegedés a világgazdaságot fenyegető legnagyobb veszély, amely akár 20 százalékkal is visszavetheti a globális GDP-t. Stern úgy fogalmazott, hogy minden olyan értelmes kiadás, amelyet a klímaváltozás fékezésére fordítunk, nagyjából tízszeres szorzóval térül meg.
Akkor persze még nem tudták pontosan, hogy mit is jelent mindez a gyakorlatban. Eddig alig néhány ország (Norvégia, Costa Rica, a Maldív-szigetek és Svédország) állított össze konkrét programot a szénhidrogén-felhasználás lenullázására. Ők már végigszámolták, hogy mibe is kerül nekik mindez.
A Maldív-szigetek például 2020-ra tervezi a 0 szén-dioxid-kibocsátást, ami - mint kiderült - az első tíz évben 1,1 milliárd dollárba kerül. Norvégia évente 600 millió és 1,2 milliárd dollár közötti összeggel megúszhatná, ha egyszerűen a saját kibocsátásának megfelelő mennyiségű szén-dioxid-kvótát vásárol a világpiacon.
Ez aprópénz ahhoz képest, hogy az ország pillanatnyilag több mint 400 milliárd dolláros pénzügyi tartalékkal rendelkezik - de még amellett a hárommilliárd dollár mellett is eltörpül, amit a norvégok arra költenek, hogy más (jobbára fejlődő) országokban óvják az esőerdőket. Costa Rica esetében 110 millió dollárra rúgna a számla, itt a magas vízenergia-hányad a relatív olcsóság oka.
A klímaágazatban a legnagyobb üzletet pillanatnyilag a szén-dioxid-kibocsátási kvóták adásvétele jelenti - de nem ez az egyetlen lehetőség. A megújuló energiaforrások - mindenekelőtt a nap- és a szélenergia - kiaknázása immár évi 80 milliárd dolláros iparág, jellemzően európai és amerikai főszereplőkkel.
Az ágazat hihetetlen tempóban fejlődik, még a válság körülményei között is, amit egy magyar adattal is alá tudunk támasztani: a legnagyobb hazai napkollektorgyártó forgalma 2008-ról 2009-re 65 százalékkal nőtt, miközben a gazdasági környezet - az állami támogatásokat is beleértve - drasztikusan romlott.
Meghökkentő mértékű a zöldenergia-ipar munkahelyteremtő potenciálja is. Németországban a szélenergia-iparág az ezredfordulón már 40 ezer állást tartott fenn, többet, mint az akkor 38 ezres atomenergia-szektor. A brazil etanolágazatban már több mint egymillióan dolgoznak. Kínában és Indiában a szélturbinák gyártása több embernek ad munkát, mint az autóipar. Jelenleg globálisan 2,5-2,8 millióra becsülik a zöldenergia-termelésben dolgozók számát, és ez a szám 2020-ig egyedül Európában legalább 2 millióval nő.
Ha a koppenhágai klímacsúcson netán a jelenleginél szigorúbb kibocsátáskorlátozást fogadnának el (amire minimális az esély), ez az egész klímaüzletet fellendítené: több kvótára lenne igény (a jelenleginél magasabb áron), és mindenki szél-, nap-, biogáz- és geotermikus erőműveket akarna építeni. Ha az USA és Kína is beszáll a kvótarendszerbe, az üzletág forgalma tíz év alatt megközelítheti, vagy akár le is hagyhatja a jelenleg 1,5 billió (ezermilliárd) dolláros kőolajiparét.
Azt már csak a haladók kedvéért tesszük hozzá, hogy az energiarendszer kizöldítése akkor is indokolt lenne, ha esetleg az egész felmelegedésemélet hamisnak bizonyulna. A szénhidrogének használata során felszabaduló füstgázok egészségtelenek, csak ezt mostanában, a klímapánik árnyékában már-már elfelejtettük.
