Az afgánok érdekes színfoltot jelentenek a franciaországi illegális bevándorlók táborában: legtöbben egyáltalán nem beszélnek franciául. Franciaországba ugyanis még a mai, globalizált világban is leginkább az egykori gyarmatokról érkeznek bevándorlók. Sokszor az is lehet az érzésünk, hogy ebben az ezer nemzetiségű városban a francia lényegében afféle lingua franca-vá vált: a párizsiak úgyis a "parisien"-t beszélik, a többiek meg, finoman szólva, a franciának egy Moliere nyelvétől valószínűleg igen távol eső formáját...

Maga az említett park, gondozott gyepével, frissen felújított, modern játszóterével, pétanque-terével és kispályás focipályájával érdekes jelenség. A X. kerület "bobói", kisgyermekes párjai és az afgán menekültek különösebb súrlódások nélkül lakják be. Mégis, akárhányszor átvágunk a parkon, elfog minket a hamisítatlan nyugati bűntudat: az afgánok még csak nem is koldulnak (némi rendőri megfélemlítés is állhat a háttérben), a legkevésbé sem veszélyesek, csak egyszerűen olyan rémesen elhagyatottak. Ha pedig megszólítanak minket, általában megkérdezik, mennyi az idő. Valószínűleg nem sietnek sehová, mindezt csupán nyelvgyakorlásból teszik - mi pedig igazi párizsi udvariassággal, az afgán srácot "Monsieurnek" titulálva, válaszolunk.

Természetesen a legkönynyebb közös nyelv - mint mindig - a foci. Azonban az afgánokkal vívott meccset csak erős idegzetűeknek ajánlhatjuk, hiszen sem a szabályok rigorózus tisztelete, sem az eredmény pontos számontartása nem tartozik az erényeik közé.

Talán valami ilyesmi a mai Franciaország, legalábbis Párizs: egyszerre van jelen a razziázó rendőrség, a szigorodó bevándorlás-politika és a mindennapi egyszerű gesztusokban rejlő társadalmi szolidaritás. Persze az amúgy is ezerszínű X. kerületi városházán ott a hatalmas molinó: "a X. kerület szolidáris a papírok nélküliek gyermekeivel." Ennek hátterében az áll, hogy a francia rendőrség razziázni szokott a gyerekükért az iskola elé érkező "színesek" körében. Valószínűleg Párizs más, jómódúbb kerületei nehezebben viselnék a helyzetet.

Egy a francia tévériportban megkeresték azt a francia középkorú hölgyet, aki "társadalmi munkában" az említett park virágait gondozza, melyek bizony megsínylik a menekültek ott tartózkodását. - Hát igen, gyakorlatilag kétnaponta újra kell ültetnem őket. De hát ezek csak virágok, ők pedig emberek, nem? - mondta.