Az európai szociáldemokrácia zsákutcában
Mindnyájan elfogadtunk néhány elképzelést és hagytuk, hogy ezek magától értetődők legyenek, mint a szociáldemokrata évszázad meghatározó témái: növekedés, egyenlőség, munka, értelem, állam, nemzetköziség. Most átéljük a nyugati világban a szociáldemokrata évszázad végét." S mint egy nekrológban, hozzáfűzte: "A szociáldemokraták keresztülvitték és megvédték azt, amit mi, kicsit pongyolán, demokráciának nevezünk. A szociáldemokrata program vonzó, de hát az már a múlté."
Ezt a később gyakran idézett tézist akkor sokan, mindenekelőtt a német szociáldemokraták felháborodva visszautasították. A Schröder-korszak és a szociáldemokrata sikerek az akkori tizenöt EU-állam közül kilencben a 90-es évek végefelé szemmel láthatóan ellentmondtak Dahrendorf merész állításainak. De a brit szociológus, Anthony Giddens által "harmadik útnak" nevezett (1998) program csak átmenetileg mentett meg néhány szociáldemokrata pártot a dahrendorfi jóslat valóra válásától. Különösen vonatkozott ez a német SPD-re, amely a híres "Agenda 201o" jegyében 2003 és 2005 között messzemenő társadalombiztosítási, egészségügy-finanszírozási és más, a tömegeknek fájdalmas, de a gazdasági stabilizáció érdekében elkerülhetetlen szociális reformokat indított el.
A drezdai pártkongresszuson megválasztották a Willy Brandt óta tizenkettedik (!) SDP-pártelnököt. Ami a kongresszus előtt és ott történt, a Dahrendorf-féle jóslat elkésett igazolásának tűnik. Miután az SDP a parlamenti választásokon mindössze 23 százalékkal az 1945 óta legsúlyosabb vereségét szenvedte el és 2005 óta választóinak egyharmadát elvesztette, az új pártelnök, Sigmar Gabriel még formális beiktatása előtt egy, a párttagokhoz intézett nyílt levélben kertelés nélkül kimondta, hogy az SDP "katasztrofális helyzetben" van. A drezdai pártkongresszus időben egybeesett a híres "godesbergi program" elfogadásának 50. évfordulójával. Ez a sorsdöntő lépés akkor radikális vonalváltást és az osztályharccal való teljes szakítást jelentett. Sikerül-e majd az ötvenéves Gabrielnek az SDP-t egy "vitaklubból" a "változás pártjává" átalakítani? Képes lesz-e a "politikai középet" újra meghatározni és megnyerni? A vagyonadó bevezetése a belátható jövőben csak kívánság marad, de a párton belüli balratolódás előjátékának számít. "Mi tulajdonképpen a baloldali a német szociáldemokráciában?" tette fel a kérdést a balliberális Süddeutsche Zeitung vezércikkírója.
S válasza az, hogy az elmúlt évek frakciós harcaiban csak ritkán volt tartalmi kérdésekről szó, sokkal inkább a befolyásról, az irigységről, indulatokról és tudálékosságról. S ez nem csak a német pártra igaz.
Az európai szociáldemokrácia, néhány kivétellel (például Spanyolország és Görögország) zsákutcában van és a legtöbb párt a vereségek után legfeljebb új arcokat, de nem új programot kínál. Így volt és van ez Ausztriában és Olaszországban, Franciaországban, sőt meg az európai szociáldemokrácia egykori fellegvárában, Svédországban is.
"Mi történt tulajdonképpen Faymannal?" - tette fel a kérdést címlapján e héten a liberális bécsi hetilap, a "Profil" a szövetségi kancellár és szociáldemokrata pártvezér egész oldalas képével. Egy évvel a nagykoalíció kormányra kerülése után az SPÖ 29 százalékkal csak másodhegedűs a 34 százalékos Néppárt (ÖVP) mögött. S még rosszabb a kép a népszerűségi listán: az alkancellár és ÖVP-elnök, Josef Pröll 27 százalékkal vezet Faymann 20 százalékával szemben. Faymann pártelnöksége idején az SPÖ öt fontos választást vesztett el, s a kilátások a közvélemény-kutatók szerint jövőre Bécsben, Salzburgban és Grazban sem adnak okot derűlátásra.
"Senki sem tudja, hogy tulajdonképpen mit akar a párt", panaszkodott a napokban a szakszervezeti szövetség nőszervezetének titkára, Bettina Stadlbauer. Az EU-politikától az egyetemi tandíj kérdéséig, az örökösödési adótól a bevándorlást szabályozó törvényekig a kancellár és pártjának politikája zavaros és sokak számára érthetetlen. Ellentétben polgári riválisával, Pröll alkancellárral és pénzügyminiszterrel, Faymannál nemcsak a sikerek, hanem a témák is hiányoznak - állapította meg egy ismert közvélemény-kutató.
A drezdai pártkongresszuson Erhard Eppler, volt miniszter, az SPD baloldalának nagy öregje azt mondta, "Németországnak az elmúlt hatvan évben sohasem volt annyira szüksége a szociáldemokráciára, mint ma". A világgazdasági válság, a tömeges migráció és a szélsőjobb sikeres populista és nacionalista agitációja arra int, hogy Eppler figyelmeztetése nem csak hazájára vonatkozik. Olaszországban Berlusconi velejéig korrupt rezsimje nemcsak az általa ellenőrzött közszolgálati és privát média támogatásának, hanem a baloldal és a liberális középpártok belső harcainak köszönhetően is ül oly szilárdan a nyeregben. Franciaországban a konzervatív Nicholas Sarkozy népszerűtlensége ellenére ügyesen kihasználta a szocialisták látványos klikkharcait és olyan baloldali politikusok, mint Bernard Kouchner (külügyminiszter), Dominique Strauss-Kahn (IMF-vezérigazgató), Jack Lang és mások megnyerésével sikerült a szakadékot a szocialista oldalon a megbukott elnökjelöltnő, Ségolene Royal és riválisai között egyelőre áthidalhatatlanná mélyítenie.
Azok a megfigyelők, akik húsz évvel ezelőtt azt hitték, hogy a felszabadult Kelet-Közép-Európában az elnyomott és a pártállamok által halálos ellenségnek tartott szociáldemokrácia felvirágzása fog bekövetkezni, a legtöbb ország esetében tévedtek. Az újjáalakított posztkommunista pártok címkéiket és a retorikát változtatták, de a múlttal való szembenézés vagy nem következett be, vagy a korrupciós botrányok miatt (mint Csehországban, Romániában és Bulgáriában) kudarcba fulladt. Magyarországon pedig a gyilkos belső harc nem az elvekért, hanem kizárólag a pozíciókért oda vezetett, hogy a populista és nacionalista jobboldal úgyszólván bérletet kapott ajándékba, hogy az első sorból figyelje a balliberális tábor szétesését és legtehetségesebb vezérének elárulását.
Gyakran idéztem Churchill mondását, hogy a politikában s elsősorban legfelül nincs barátság. De ilyen feneketlen gyűlöletet, mint Magyarországon, ritkán tapasztaltam demokratikus politikai párt vezető garnitúrájában. Az elsüllyedt kormánypárt azért sodorja Magyarországot veszélyes helyzetbe, mert így a jövő évi, biztosnak tekinthető kormányváltás után nem lesz belőle erős ellenzék, és egy ilyen állapot előbb vagy utóbb minden demokráciának roppant kihívást jelent.
A nagy francia gondolkodó, Alexis de Tocqueville az 1856-ban megjelent A régi rend és a forradalom című könyvében írja: "...a tapasztalat arra tanít, hogy valamely rossz kormány számára a legveszélyesebb pillanat az, amikor reformokba kezd, és hogy a politikusok gyakran épp akkor buknak meg, amikor őket - történjen ez bármely okból is - kormányfeladataik teljesítésére méltatlannak találják."
Ezzel pontosan leírta a mai Magyarország helyzetét a jobboldal hatalomátvételének előestéjén.
