A cselekvés iramát és energiáját tekintve azonban ébresztett némi kételyt az elemzőkben, hogy az alig ismert belga Herman Van Rompuy és a diplomáciai tapasztalattal egyáltalán nem rendelkező brit Catherine Ashton kiszemelése az új uniós csúcsposztokra vajon nem a nemzetállami érdekeknek a közösségi fölé helyezését sugallja-e. Ám a személyek kijelölésével megnyílt az út az új bizottság összeállítása előtt.

Tegnap az újabb öt évre már korábban megválasztott Barroso elnök bemutatta a további huszonöt tagot. Nagy várakozás előzte meg a bejelentést, hiszen a posztosztozkodás bár tükröz hatalmi törekvéseket, ugyanakkor megjeleníti, vajon a következő években milyen stratégiát igyekszik követni a testület. Másrészről azonban az áradó érdeklődés nem indokolt. Az unió nem föderáció, az Európai Bizottság nem kormány. Inkább kezdeményező és a szerződések szellemét őrző testület. Munkája ritkán látványos, sokkal inkább eljárási, adminisztratív jellegű. Ám a válság, amelynek mélységét az előző bizottság bizony késve mérte fel, mégis bebizonyította: igenis szükség van arra, hogy uniós szinten, a szerződések előírásainak megfelelően őrizzék a belső piac egységét, a verseny tisztaságát, az eurózóna alapelveit. Ha nem tették volna, az unió nemcsak eljutott volna a szétesés szélére, hanem bele is zuhant volna a szakadékba.

Az új végrehajtó testület feladatául a lisszaboni szerződés kiaknázását, a válságkezelést, a lehetőleg zöldnövekedés megindítását - a klímaügy külön tárcát kapott -, és a munkanélküliség csökkentését jelölte meg Barroso elnök. Ám csak a jövő mutathatja meg, hogy gyorsítja-e és átláthatóbbá teszi-e a júniusban nagy érdektelenség mellett újraválasztott, ám az új alapokmány által hatalmában növelt, a majdnem minden kérdésben most már együtt döntő Európai Parlament az unió reagálását, törvénykezési folyamatát.

S a jövő kérdése marad, hogy a saját felzárkózási, versenyképességi céljait 2010-re nem teljesítő Európai Unió hogyan áll helyt az átrendeződő világban. Milyen megoldásokat kínál a válság után a bankok szabályozására, a felügyeletek átalakítására. Nem okoz-e további terheket, amikor a krízis amúgy is egyszázalékosra lassítja a növekedési képességet, például az elöregedés és a rossz demográfiai trendek miatt.

Ebben a megközelítésben a londoni EBRD-ben szolgált közgazdász, Andor László stratégiai tárcát kapott, hiszen az egyik legsúlyosabb kérdés, amire az uniónak válaszolnia kell: hogyan tudná emelni a foglalkoztatást a tagállamok hosszú sorában, ideértve az e tekintetben nagyon rosszul teljesítő Magyarországot is.

Versenyben akkor maradhat az Európai Unió az Egyesült Államokkal, Kínával, s másokkal, ha képes lesz az innováció, a kutatás-fejlesztés, az oktatás és a foglalkoztatáspolitika révén szociálisan érzékenyen, de az új üzleti, technológiai lehetőségeket kínáló, munkahelyek megszűnésével fenyegető és újak születésével kecsegtető, megkerülhetetlen klímaváltozásra rugalmasan válaszolni. Minden uniós polgár nyerne, ha az új csapat e folyamat motorjává tudna válni.