Létezik, mert az EU-joganyag ma már százezer oldalra rúg, benne temérdek közös szabállyal - elsősorban a gazdaság, a kereskedelem terén. Az országhatárokat akadály nélkül átléphetik emberek és áruk egyaránt. Ma már tizenhat tagállamban ugyanazzal a pénzzel, az euróval fizethetünk.

S miközben egységes az uborkák mérete, és egységesen megkapta ötszázmillió EU-polgár a gyermekbiztos öngyújtókat meg az energiatakarékos villanykörtéket, a huszonhét tagország sokszor huszonhétféle módszert követ. Éppen a mindennapokban: az egészségügyben, az oktatásban vagy a foglalkoztatásban. Aki hazai papírokkal próbál külföldön tanulni vagy dolgozni, esetleg külföldi orvosi ellátást akar odahaza elszámoltatni, nyugodtan készülhet kafkai ügyintézésre.

A közös játékszabályok rendszerint azokon a területeken - a leghétköznapibb ügyekben - hiányoznak, amelyeket az átlagember igazán fontosnak tart. És amelyekről (ha megkérdezik a közvélemény-kutatók) rendre elmondja: az EU-vezetőknek ezekkel kellene végre foglalkozniuk.

Talán meg is teszik, miután véget ért a lisszaboni szerződés körüli rémálom (mi is van ebben a szerződésben...?), s kinevezték az EU elnökét és külügyi főképviselőjét (ők mit is csinálnak majd...?). Az unió, amely tavaly ünnepelte ötvenedik születésnapját, lassan újragondolhatja: mit is ért egységes Európán.