A maastrichti szerződésre nagyon büszke Maastricht, az ország délkeleti bugyrában lévő holland városka, amelynek természetes élettere inkább Németország és Belgium. Terjeszkedne is mindkét irányba, ha hagynák. - Szűk húsz esztendeje abból indultunk ki, hogy a közös pénzzel együtt megszületik a valóban egységes Európa, ezért álmodtuk a holland-francia határra ezt a tudományos-üzleti parkot is - mondja René Seijben, az Avantis vezérigazgatója. Most viszont kissé kiábrándultan tartja tájékoztatóját az Európai Újságírók Szövetsége népes csoportjának. - Az egységes Európa nem valósult meg, és az Avantis ma inkább Kolumbusz expedícióját idézi: megpróbálja bebizonyítani, hogy igenis létezik, amit keresünk - teszi hozzá az üzletember.

Megjegyzése elgondolkodtató, hiszen ha az EU alapító országaiban is arról panaszkodnak, hogy a határon átnyúló (amúgy természetes) együttműködés még nagyon sok adminisztratív akadályba ütközik, akkor mi lehet másutt? A szerb kolléga meg is jegyzi, hogy hazájában ilyesmi fel sem merül, az uniós tagság is csak vágyálom. Mire a vendéglátó hollandok azt felelik, "lehet, hogy önök csak álmodoznak, de mi megvalósítjuk az álmainkat".

S az álom nem más, mint a történelem által kialakított, de az évszázadok során a háborúk által szétszabdalt területek egyesítése - elsősorban üzleti értelemben, az egységes Európában.

Erre a törekvésre jó példa az Avantis, amelynek területét nagyjából egyenlő arányban Hollandiából és Németországból szakították ki, hogy a kiváló adottságú térségnek újabb lehetőséget kínáljanak. Egyelőre azonban egy-két irodaház árválkodik itt, meg egy napelemgyár, amelyet a határon húztak fel. Éppen azért, hogy jelezzék, megoldható a két szabályozás összehangolása, de a munka lassú, nehézkes. Egységes szemléletre lenne szükség.

Németek és hollandok dolgoznak a jövő üzemében, amely megválaszthatta, hogy hol adózik. Az alkalmazottak viszont a lakóhelyük szerint illetékes adóhivatalba küldik a bevallást. Az építési engedély megszerzése sem volt egyszerű, össze kellett hasonlítani a német és a holland előírásokat, s aztán a szigorúbbat vették alapul. Kétféle munkajog érvényesül. - Ha netán üzemi baleset történik a holland oldalon egy német dolgozóval, az illetőt biztosan áthúzzák Németországba - mondja viccelődve Seijben, de valószínűleg nem viccel.

Az Avantis üzleti park 2020-ig adott magának időt, hogy megfelelő számú céget csábítson az egyébként ideális helyszínre. Sztrádák övezik, a térséget bekapcsolták a gyorsvasúti hálózatba, Brüsszel vagy Köln alig egy óra innen, és London is legfeljebb négyórányi utazásra fekszik. Repülőtérből is van bőven: Eindhoven, Liege, Köln, Maastricht, sőt akár Brüsszel vagy Charleroi is szóba jöhet. Még fontosabb, hogy Maastricht ötven kilométeres körzetében több mint hárommillió ember él, a híres egyetemek ontják a végzős diákokat, akik a Meuse-Rajna eurórégiónak nevezett vidéken megtalálhatják számításukat. Merthogy a helyi vezetők rájöttek: a tudásgazdaságban rejlik a jövő, ezt kell fejleszteni. Az autóipari kutatástól az egészségügyön át az alternatív energiaforrásokig, részben persze uniós forrásból.

S hogy a helyi kezdeményezés magvai itt jó társadalmi talajba hullanak, azt jól tükrözte, hogy e november végi vasárnapon a maastrichti városháza előtt korhű jelmezekben vonultak fel a limburgi települések zenekarai. A vasárnap a társadalmi összejövetelé. A limburgi tartomány a szervező erő, amely egyrészt holland, másrészt belga; a név azonos, az adminisztráció nem. De összetartoznak. Pontosabban tartoznának, ha nem volna még mindig ott a ma már jól átjárható határ, ha nem kellene kétféle vagy - ha a német oldalt is nézzük - háromféle szabályozást figyelembe venni.

- Errefelé nagyon érezhető, hogy amit Brüsszelben az európai hivatalnokok mondanak, az köszönő viszonyban sincs azzal, amire az emberek itt áhítoznak. A holland és a belga Limburgban, illetve a német Aachenben, sőt Kölnben is az emberek német dialektust beszélnek: hiába látszik soknyelvűnek ez a vidék, valójában egy nyelven beszélnek. Sőt még a liege-iek is limburginak érzik magukat, bár ők franciául értekeznek egymással - mondja a régóta itt élő újságíró, Stafford Wadsworth, aki különösen nagy érdeklődéssel tanulmányozza a ma újra virágzó céhes életet a vendéglátásban.

Noha Maastricht és környéke a tudásgazdaságból szeretne megélni, a város történelmi negyede és rengeteg elegáns üzlete évente húszmillió embert vonz. A vendégek a patinás éttermekben laknak jól. A tulajdonosok most összefogtak a helybéli gazdákkal, hogy helyi termékekből készítsék az ételeket, de magas szakmai színvonalon, ahogy azt az évszázados hagyományok elő is írják. A limburgiakat elválasztó határvonalak eltörlését szorgalmazza a holland tartomány közgyűlésének elnöke, Leon Frissen. A holland és a belga limburgi helyi lapokat pénzügyileg támogatják az együttműködés erősítésére.

A limburgi felfedezések tanulságát igen hatásosan vonta meg Ludolf van Hasselt, az Európai Bizottság hágai irodájának igazgatója. Örült, hogy az unió elnököt és külügyminisztert kap Herman Van Rompuy és Catherine Ashton személyében, akik rátermett emberek. Ám Van Hasselt hiányolta Van Rompuy első nyilatkozatából az uniós polgárok sorsa iránti aggódást. Őszintén kellene végre beszélni a tagországok választóival, újra elmondani, miért vagyunk együtt, mi is az alapgondolata az együttműködésnek - és abbahagyni a rossz gyakorlatot, hogy a huszonhét EU-biztos naponta áll elő újabb és újabb, a tömegek által követhetetlen kezdeményezésekkel. Az uniót vissza kellene adni az embereknek, akik - mint a limburgi példa is mutatja - pontosan tudják, mit kezdjenek vele, miközben a kormányaik éppen rájuk hivatkozva mondják, hogy nem akarnak több Európát.

Mi sem áll távolabb az igazságtól.