A francia hagyományos külpolitikai vonalvezetés lényegében De Gaulle óta változatlan volt: bizonyos távolságtartás - ámde a szövetségesi kapcsolatok tiszteletben tartása - az Egyesült Államoktól, jó viszony az arab államokkal, de baráti kapcsolatok Izraellel is. Egyfajta "realpolitik" követése, a hidegháborúban a két blokk közötti lavírozás, míg annak végével az egy központú világrend ellensúlyozása.

Nicolas Sarkozy gyökeresen megváltoztatta ezt a politikai irányultságot: amíg George Bush volt az Egyesült Államok elnöke, a dolog egyszerű Amerika-barátságnak tűnt, Obama elnökké választásával azonban Franciaország különös helyzetbe került: a legfontosabb nemzetközi kérdésekben a francia elnök "bushistább", mint bárki a nemzetközi porondon. Sarkozy egy tapodtat sem engedett többször hangoztatott - s az amerikai neokonzervatívokkal megegyező - nézetén, hogy a valódi konfliktus a "Nyugat és az iszlám között van". Noha ma már a nemzetközi porondon mindenkinek világos, hogy a konfliktusok ilyen olvasata hova vezet.

Iránnal kapcsolatban a francia álláspont közelebb van az izraelihez, mint az amerikaihoz, noha Sarkozy még Bush idején képviselt hírhedt álláspontjától - "iráni bomba vagy Irán bombázása" - már visszalépett. Lényegében egyfajta munkamegosztás alakult ki Franciaország és Izrael között, melynek Irán számára a fő mondanivalója a következő: "vagy velünk tárgyaltok és megegyeztek, vagy nem tudjuk tovább féken tartani Izraelt". Hasonló a helyzet a palesztin ügyben is: kisebb botrányt váltott ki, hogy Izrael megtiltotta a francia diplomácia első emberének, Bernard Kouchnernek gázai látogatását, aki ennek ellenére elutazott Jeruzsálembe, ahonnan nyilatkozatai szerint "optimistán tért vissza".

Afganisztánba Franciaország további csapatokat kíván küldeni. Sokáig emlékezetes marad Kouchner Karzait érintő nyilatkozata is: "Velejéig korrupt, de a mi emberünk."

A francia realpolitiknak fontos eleme volt a némi eufemizmussal francia Afrikának emlegetett koncepció (magyarul a volt gyarmatok diktatórikus rezsimjeinek támogatása előnyös gazdasági szerződésekért cserébe), illetve az emberi jogokra nem sok súlyt fektető külpolitika. Ez az egy terület, ahol nem sok változás történt: Sarkozy meleg barátságáról biztosította mind Algéria, mind Tunézia "újraválasztott" elnökét, sőt Kadhafit igazi királynak járó fogadtatásban részesítették Párizsban. Nem változott a francia katonai jelenlét sem Közép-Afrikában.

Úgy tűnik tehát, hogy a második világháború óta mindig erején felül ambiciózus francia külpolitika Nicolas Sarkozy irányításával "jobbról" kívánja előzni az Obamával új szakaszba lépett amerikai politikát. Mindez nem sok jót ígér egy közös európai külpolitika szemponjából sem.