A hétvégi látogatás alkalmával a 39 éves, fiatalos, mosolygó férfi a vállán hordozta a Vietnam és az Egyesült Államok között óvatosan felmelegedő katonai kapcsolatok jelképrendszerének terhét.

E szimbolikát tovább árnyalta, amikor halasztást szenvedett a fogadására előkészített ceremónia, mert vita kerekedett a körül, hogy felvonják-e az aranycsillagos vörös vietnami lobogót az éppen kikötő Blue Ridge amerikai hadihajón, a 7. flotta zászlóshajóján. Végül, két óra elteltével, a lobogót felvonták az árbocrúd csúcsára, látszólag a vietnami követelésnek megfelelően és az amerikai haditengerészeti szokásokkal ellentétben.

A várakozó tábornokok arcára visszatért a mosoly, a felgöngyölt vörös szőnyeget kigurították, és Le kapitány akadálytalanul folytathatta a visszatérést.

"Felemelő érzés volt partra lépni", mondta, miután a Da Nang-i kikötőben horgonyzó rombolójáról, a Lassenról partra szállt. "Hihetetlen megtiszteltetés és kivételes privilégium volt számomra, hogy 35 év múltán visszatérhettem Vietnamba, és ezt az amerikai haditengerészet egyik hadihajójának parancsnokaként tehettem."

Ez a Vietnam, ahová most visszatért, nagyon különbözik attól a másiktól, ahonnan ötéves korában a szüleivel és testvérei közül hárommal menekült el. (...)

A legutóbbi egy évtizedben Vietnam gazdaságilag nyitottá vált, bővítette kereskedelmét az Egyesült Államokkal, és kiemelkedett a háború utáni nyomorúságból, noha a kommunista kormány fenntartja a hírközlés és a politikai véleménynyilvánítás ellenőrzését. Akik a háború éveiben itt voltak, ma szinte rá sem ismernek Da Nang városára, négy új hídjával, a széles utakkal, és a magasba emelkedő toronyházakkal.

A változások ellenére, a zászlófelvonás-vita és Le parancsnok személyes története jelzi egy olyan javuló kapcsolat bonyolultságát, amelyet beárnyékol a háború. "Fokozatosan és biztosan", így jellemezte a kapcsolatok fejlődését Carlyle B. Thayer, aki a vietnami fegyveres erők ügyeinek szakértője az Ausztrál Védelmi Erők Akadémiáján. (...) Azt mondta, Vietnam csak lassan fogadta el a szorosabb katonai kapcsolatokra vonatkozó amerikai ajánlatokat, aminek az az oka, hogy ugyan az amerikai jelenléttől a régióbeli kínai befolyás kiegyensúlyozását reméli, ám óvatosan lép, nehogy magára haragítsa Pekinget. "A vietnamiakat két megfontolás vezérli: a Kínával kapcsolatos aggodalmak és az Egyesült Államok iránti mélységes gyanakvás", mondta Carlyle Thayer.

A Le kapitányt - teljes nevén Hung Ba Let - fogadó vietnami tábornokoknak lehetett okuk rá, hogy vegyesek érzelmeik legyenek. Le parancsnok apja, a most 68 éves Thong Ba Le a háborús évek dél-vietnami haditengerészetében volt kapitány, és egy ideig éppen Da Nangban töltött be fontosabb tisztséget. 1975-ben, amikor a támaszpontot rakéta- és ágyútűz alá vették, elmenekült a kommunista katonai erők elől. A család két napot töltött a tengeren, mígnem az amerikai haditengerészet hajója kimentette.

Menekülésekor magával tudta vinni a feleségét és a négy kisebb gyermekét, de nem tudta kimenteni a Huéban rekedt négy nagyobb gyereket, mondta Le kapitány. Utóbbiak közül két fia több éven át volt kommunista átnevelő táborokban, tette hozzá. (...)

Le kapitány, aki már a középiskolában kitűnt tanulmányi és atlétikai teljesítményével, 1992-ben közgazdasági oklevelet szerzett az Egyesült Államok Haditengerészeti Akadémiáján, és a haditengerészet hivatásos tisztje lett. Nős, két gyermeke van.

"Szerencsés fickó vagyok", mondta. "Apám kihozott az országból. Tette, amit kellett. Megteremtette a lehetőséget, hogy jó életünk legyen az Egyesült Államokban." A Le kapitányt partra szállító vietnami motorcsónak fedélzetén volt egy férfi, akinek egészen másfajták voltak az emlékei: az 50 éves Nguyen Van Ne hajógépésztiszt elmesélte, hogy gyerekfejjel rettegett az amerikai katonáktól.

"Felperzselték a szüleim házát", mondta. "Azért gyújtották fel, mert azt hitték, hogy kommunisták vagyunk". De hozzátette, hogy ez az egész már a múlté, és szívesen ellátogatna az Egyesült Államokba "éppen csak egy kicsit körülnézni". (...)

Le kapitány csak keveset tanult meg vietnamiul, és nagyon keveset tud apja múltjáról vagy a családja történetéről.

Így aztán vasárnapi utazása a Da Nangtól 50 mérföldre, északra fekvő szülővárosába, Huéba, ahol Vietnamban élő rokonaival, nagynénjeivel és nagybátyjaival találkozott, gyökereit felfedező utazás volt.

"Csak nemrég tudtam meg, hogy nem apám volt az első vietnami haditengerésztiszt", mesélte. "Még a császári időkben, a nagy-nagy-nagy-nagy- nagyapám az uralkodó szolgálatában állt. Afféle tengernagy volt".

Le kapitány imádkozott a család őseinek szentélyénél, felkereste sírjukat, és megtudta, hogy milyen - mint mondta - udvari kapcsolatai voltak a családnak az egykori császári fővárosban.

"Kis műanyag széken kuporogva, tésztalevest ettem az Illatos folyó partján", mesélte. "határozottan úgy éreztem magam, mint egy vietnami, élveztem az ételt, és a családom társaságát". (...)

Az Egyesült Államok haditengerészetének szokásai szerint, a vendéglátó ország zászlaját csak a tatfedélzeten, az amerikai zászló mellett helyezik el, mondta Jeff Davis kapitány, az Egyesült Államok 7. flottájának sajtótisztje. A vietnami szokás az, hogy saját zászlajukat magasan, a vendégországéval azonos szinten láttatják, mondta. (...)

Kétórányi kemény alkudozás után a vietnami katonai és polgári vezető személyek felálltak, s elindultak, hogy távoznak a kikötőhelyről, a fogadtatási ceremóniáról. Abban a pillanatban zászlajuk lassan felkúszott az árbocrúdra, s az amerikai zászló mellett kezdett lobogni. Másnap reggel azonban a riporterek észrevették, hogy a vietnami zászló az amerikainál hat hüvelykkel lejjebb lobogott.

Az írás 2009. november 10-én jelent meg a The New York Times hasábjain.