Irakból, tanulságok a következő háborúra
Avagy az amerikaiak - akárcsak korábban Koszovóban és Boszniában és talán most Afganisztánban - hátat fordítanak az etnikai és vallási különbségek, a mélyen gyökerező gyűlölségek, a hatalomért és területért vívott harcok kényelmetlen realitásainak? Mivel az ország figyelme most kelet felé, Afganisztán irányába fordul, én is Kabulba utaztam, ahová új megbízatásom szólít. Csábító dolog analógiákat keresni a két nyugtalan hely között, és van is néhány, de legalább annyi a különbség is.
Melyek Irak tanulságai, amiket magammal viszek? A kultúrák éppúgy különböznek egymástól, mint a hegyek és a sivatag, s a jövevény - ismerős módon - küszködik, hogy a helyet olyannak lássa, amilyen valójában, ne pedig olyannak, amilyennek esetleg látni szeretnénk. Annak idején, 2003-ban az amerikaiak hinni akarták, hogy az amerikai katonai erő által felszabadított Irakba beköszöntött a testvériség és integráció kora. Sok iraki is ezt akarta hinni. A túl sok gondolkodás a felekezetek és az etnikumok között régóta lappangó bizalmatlanság mélységéről annak elismerését jelentette volna, hogy a kuliszszák mögött az eszeveszett erőszak várakozik. A sivatagi homokba söpörték a szunniták és a síiták évszázados küzdelmét a Tigris és az Eufrátesz folyóköz termékeny medencéje fölötti uralomért. Mintha a hivatalosságok azt gondolták volna, talán, ha azt mondják, hogy testvérek, akkor azzá is lesznek.
Az amerikaiak hinni akarták, hogy demokráciaváltozatuk alig várja, hogy életre keljen Irakban - mint egy békés, többetnikumú és többfelekezetű, a jog uralmához ragaszkodó társadalom. A vágy, hogy önmagunk tükörképét megtaláljuk egy másik országban, felülírta a higgadt elemzést, és az önhitegetés éveit vonta maga után, melyek csak akkor értek véget, amikor naponta egyre több megcsonkított tetem érkezett a bagdadi hullaházba: 30, aztán 40 és végül 75-100. Szunniták által meggyilkolt síitáké, síiták által meggyilkolt szunnitáké.
Én magam 2003 novemberében ébredtem rá, hogy vallási villongás vette kezdetét, de fogalmam sem volt róla, hogy milyen messzire mehet el. Figyelmeztetnem kellett volna - afféle szénbányába vitt kanárimadárként - a veszélyre, de - miként annyian körülöttem - nem akartam hinni, amit láttam. Akkoriban a The Los Angeles Timesnak dolgoztam, csaknem négy év multán jöttem át ehhez az újsághoz.
Tél elején jártunk, szürke és nyirkos idő volt, és az Ouasas nevű szegénynegyedben meggyilkoltak egy vak imámot, aki a ramadán első napján hazafelé tartott a hajnali imáról. Vele együtt megölték a testvérét és a vakvezető kisfiút. Lepusztult negyed volt, düledező házakkal, a szűk utcákon felgyűlt a szemét. Foszladozó ponyvatetők alatt fonnyadt karfiolt, barnuló fejes salátát és ütődött narancsot árultak a zöldségpiacon. A negyedet zömmel síiták lakták, habár a környéken a legtöbb helyen szunniták éltek. Két év múlva síita banditák és gyilkosok sok szunnitát elűznek majd, de akkor ez még nem történt meg.
A piacon az emberek nem akartak az imámról beszélni, aki szunnita volt. Csak a vállukat vonogatták, amikor faggatóztam, hogy mi történt. Megkérdeztem, hogy az imám tartozott-e valakinek, vagy megsértett-e bárkit. Fejüket rázták; közülük még a síiták is féltek a fegyveresektől. Megtaláltam az imám házát a két, szunniták lakta utca közül az egyikben, szerény kis épület volt, szintenként egyetlen szobával. A fia elmondta nekem az apja történetét. Hosszú évek óta vak volt, és néhány házzal arrébb, egy kicsiny mecsetben hirdette az igét, már pirkadat előtt felkelt, hogy botjával tapogatózva az ima idejére odaérjen. Szaddám Huszein bukása után hamarosan fenyegetéseket hallott; a mecset takarításának befejeztével, amikor egyedül lépett az utcára, az emberek azt suttogták, hogy kitelt az ideje. A szunnitákat többé már nem látták ott szívesen.
Aznap, amikor lelőtték, korán volt, de távolról sem annyira, hogy az utcák néptelenek lettek volna. Ennek ellenére a környéken senki sem ismerte el, hogy látott volna bármit. "Azt akarják, hogy elmenjünk innen", mondta az imám egyik unokatestvére. "Kik?", kérdeztem. Csak megvonta a vállát, és nem mondott semmit. A síita szomszédokról van szó vagy kívülállókról? Senki nem mondta meg. A család megkért, hogy távozzam. Egy külföldi látogatóra felfigyelnek. Az imám felesége becsomagolt egy ütött-kopott bőröndbe, rokonoknál szállnának meg.
Ezután többé nem hittem a szunniták és a síiták közötti testvériségről szóló szóvirágoknak. Nem bíztam az afféle állításokban, hogy nem számít a felekezeti hovatartozás.
Most újra felbuzog a testvériség szava. Az irakiak zöme belefáradt legalább a felekezetközi háborúságba, és most, hogy a 2010-es parlamenti választásokra készülnek, a képviselőjelöltek a nemzeti narratívára váltanak. Felekezeteken átnyúló pártokat alakítanak. Talán igaz, hogy a vérontás legrosszabb időszaka kifutotta magát, de tartok tőle, hogy még nincs vége a megosztottság háborújának.
Az utóbbi hat hónapban több iraki utazásom, már a múlt héten a Bagdad szívében kormányépületeknél elkövetett szörnyű robbantások előtt nyomatékosan jelezte számomra, menynyire bizonytalan út vezet tovább - mennyire nehéz az egymás iránt bizalmatlan embereket integrálni. Az első autóutam az iraki Kurdisztánból, Szulejmánijából Bagdadba vezetett. Az út Észak-Iraknak az iráni határ közeli hegycsúcsain, az onnan délre fekvő felföldeken és a bozótos, sivatagos Bagdad környéki lapályon halad.
Az iraki Kurdisztánt, az Irak alacsonyabban fekvő tartományaitól elválasztó láthatatlan vonalat nagyjából úgy kellene átlépni, mintha - mondjuk - Michiganből Illinois-ba utaznánk, ám ehelyett a dolog a Mexikó és az Egyesült Államok közötti határra emlékeztet. A pesmergákként ismert kurd őrök benéznek a kocsidba, igazolni kell magadat, és be kell menned egy kis határőrhelyiségbe, ahol be kell mutatni egy hivatalos levelet és válaszolni néhány kérdésre. Mindez beletelhet egy órába vagy többe.
A határ egyik oldalán fények villognak Erbil és Szulejmánija, a régió legnagyobb városainak utcáin. Luxushotelek várják a vendéget a szobákban internettel, sok nő nyugati öltözetet visel, és haját nem fedi kendővel, némely, a kormány által támogatott rendezvényen zene szól, és szeszes italokat kínálnak. A legtöbb nyugati otthon érzi magát.
A határtól délre már - legalábbis átvitt értelemben - egy másik országba csöppenünk. Szinte mindennap újabb gyilkosság hírét hallani. Vannak, amelyeket szunnita szélsőségesek követnek el, megpróbálva gyűlöletet szítani a térség különböző felekezetei és hívői között; máskor közönséges bűnesetekről van szó; és megint máskor türkmének és kurdok, arabok és türkmének, muszlimok és keresztények közötti bosszúról.
A Kurdisztán határától délre felállított ellenőrző pontok megkísérlik integrálni a különböző, nyugtalan életű csoportokat, de a katonák, a helyi és az országos rendőrség tagjai más-más nyelvet beszélnek, másfajta egyenruhát viselnek, és úgy tűnik, begubóznak saját nyelvük és szokásaik burkába. A türkmén kisebbségbeli türk ajkúak, a kurd pesmergák és a jobbára arab helyi rendőrök gyanakodva méregetik egymást. Az országos rendőrség tagjai, akik nagyobb részt síiták, zavarban vannak. Sokuk délről jött, és még kevésbé mozognak otthonosan, mint a többi biztonsági erő tagjai. Vajon azt jelzik-e ezek a többnyelvű ellenőrző pontok, hogy az ország egységesül, vagy azt, hogy szétesőben van?
Én az előbbit szeretném hinni, de a másik is lehetséges: habár a felekezetközi öldöklés már kifuthatta magát, az etnikai gyűlölség és gyanakvás talán még nem.
Bagdadtól délre más a helyzet. Az út Bagdad peremén található városokon át vezet: Mahmudiján, Latifiján, és Juszufiján, amelyeket korábban halálháromszögként ismertek. Itt vette be magát a legbrutálisabb szunnita szélsőségesek némelyike. Szörnyetegek voltak, álellenőrző pontokat állítottak fel, hogy síitákat fogjanak el, akiket aztán a kocsiban talált magnószalag vagy az igazolványukon szereplő név miatt bűnösnek nyilvánítottak. Megkínozták, lefejezték őket és tetemüket megcsonkították. Rajtaütöttek nyugatiakon, elrabolták és olykor meggyilkolták őket. Ha erre vezetett az utam, mindig féltem, hogy értékes zsákmánynak találnak majd. Ilyenkor a kocsi hátsó ülésén húztam meg magam, alig vettem levegőt, az ablak helyett határozottan a kocsi belsejét néztem, hogy aki elhalad mellettünk, ne láthassa első pillantásra tisztán az arcomat.
Most biztonságos ez az út. Csak igazi katonai ellenőrző pontoknál állítják meg az utast, de az utcákon Ali imám hatalmas plakátképei sorjáznak, jeléül annak, hogy ez itt most síita föld. Ali imámot az iszlám síita ágának alapítójaként tisztelik, ám plakátarca egyszersmind a szunniták csendes rendreutasítása is, egyfajta terület megjelölési mód, emlékeztetve őket, hogy most a síiták az urak. Van annyira a győzelem jele, mint a békéé.
És Irakban a győzelem csaknem mindig revánsot szül.
Az öt év alatt, amit Irakban töltöttem, mindent szétlőttek, amiben hinni akartam. Mind a szunniták, mind a síiták borzasztó bűnöket követtek el, és a kurdok, akiknek modern városaik és nyugatias életvitelük első látásra oly ismerősnek tűntek, képesnek bizonyultak a maguk brutalitására. Az amerikaiak szintén kivették a részüket az erőszakból, és az egyik legroszszabb dolog, amit tettek, hogy vágyaikat a valósággal azonosították, félreértették a széljárást, és lehetővé tették, hogy felduzzadjon, amit Yeats "vértől sötétlő áradatnak" nevezett. Feltartóztathatták volna? Talán nem. Lefékezhették volna, hogy kevesebb kárt okozzon, megmentve apákat és fivéreket, anyákat és fiakat? Igen, csaknem bizonyosan, igen.
Így a tanulság, amit magammal viszek: soha ne becsüljük alá a gyűlölséget vagy a történelmet, vagy az idegen helyek bonyolult voltát. Én megszerettem Irak bozótos sivatagát, datolyapálma-ligeteit és lápvidékeit, de a legjobban bátor lakóit, akik súlyos személyes veszteségeik ellenére sem vesztették el a hitüket hazájuk lehetőségeiben: az imámokat, akik a fenyegetésekkel dacolva imádkoztak, síita barátomat, Szalama Kafadzsit, aki legidősebb fiát vesztette el egy szunnita rajtaütésben a halálháromszögben, és mégis tovább dolgozik az integrációért. Szörnyű dolgok történtek Irakban az utóbbi hat évben, és azzal az érzéssel megyek Afganisztánba, tartozunk mindenkinek, aki Irakban életét vesztette - irakinak és amerikainak -, hogy nem felejtünk, nem siklunk át fölötte, nem a siker és a kudarc vagy a győzelem és a vereség fogalmaiban gondolkodunk, hanem látnunk kell, amennyire csak telik tőlünk, tükör által homályosan.(1)
1 Pál apostol szavai a Korinthus-beliekhez írott első levele 13. fejezet
"Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre, most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is meg ismertettem." (Károli Gáspár fordítása)
Ingmar Bergman 1961-ben bemutatott, Oscar-díjat nyert filmjének címe is ez.
A cikk 2009. november 1-én jelent meg a The New York Times hasábjain.
