Európa álmodik, Amerika felébredt
Ezt írja Nick Witney, az Európai Külpolitikai Tanács (ECFR) elemzője és Jeremy Shapiro, a Brookings Intézet szakértője a tegnap publikált tanulmányban, amely az amerikai-európai kapcsolatokat veszi górcső alá a Washingtonban kedden megnyíló csúcstalálkozó előtt. Az okfejtéssel egyébként érdekesen cseng egybe a népes európai delegáció tagjaként az amerikai fővárosba utazó Carl Bildt svéd külügyminiszter (soros uniós fődiplomata) beszéde a Biztonsági Tanulmányok Európai Intézetében.
A párizsi konferencián a minap azt hangoztatta - gondosan kerülvén egyébként a transzatlanti viszony taglalását -, hogy a világban mind nagyobb a kereslet az európai megoldások iránt, de Európa nagy nehézségekkel küzd, hogy kielégítse ezeket az igényeket. A lisszaboni szerződéssel életbe lépő intézményi változások ugyanis legfeljebb jobb keretet adnak, de tartalmat nem. Mint Bildt hangsúlyozta: megvan a hardver, de még nincs hozzá szoftver.
Alighanem ezt érzékelik az óceán túlpartján is, ahol Obama elnökkel egyrészt Fredrik Reinfeldt svéd kormányfő, soros elnök és José Manuel Barroso bizottsági elnök tárgyal majd, míg Hillary Clinton külügyminiszterrel szemben hárman helyezkednek el: Bildt, Javier Solana külügyi főképviselő és Benita Ferrero-Waldner kapcsolati biztos, akiknek az egységes uniós álláspontot kellene képviselniük, ami még várat magára.
Az ECFR két elemzője úgy véli, az amerikai globális stratégia átalakulását Európa képtelen követni, éppen ezért mind kisebb érdeklődést vált ki az Egyesült Államokból, amely gazdasági kérdéseket egyeztethet Kínával is, az atomleszerelésről pedig Oroszországgal tárgyalhat. Az európaiak tévednek, amikor úgy vélik, biztonságuk az Egyesült Államokon múlik, hogy a transzatlanti érdekek szükségképpen egybeesnek, s hogy nem illik szembeszegülniük Washingtonnal. Ez a nézetrendszer azonban megakadályozza Európát abban, hogy felfogja és kövesse a világban zajló változásokat. Witney és Shapiro azt tanácsolja, hogy Európa alakítsa ki végre saját afganisztáni politikáját, s ne elégedjék meg azzal, hogy az ázsiai országba küldött harmincezer katonát, de az ügyekbe lényegében nem szólhat bele. S ne várjon arra, hogy Amerika majd megmondja, mi a teendő az orosz kapcsolatokban, hanem Európa ezért is vállalja a felelősséget, döntse el, mi legyen a NATO szerepe például Közép- és Kelet-Európában, s gyorsítsa fel a keleti szomszédságpolitika megvalósítását. Hasonlóképpen lépjen fel kezdeményezően a Közel-Keleten.
Az Egyesült Államoknak erős partnerre lenne szüksége az átalakuló világban, olyan társra, amelyet nem kell uralnia, vezetnie, hanem amely önálló politizálásra is képes. A szerzők leszögezik: Washington nem csúcstalálkozókat, fórumokat sürget, nincs szüksége bölcs európai tanácsokra, de igenis szeretne olyan Európát kibontakozni látni, amely felismeri saját érdekeit, s kész azokat érvényesíteni.
