Lisszaboni szerződés, Cseh Köztársaság. Az ír népszavazás volt a fő bizonytalansági tényező, és már Kaczynski lengyel elnök is aláírta a ratifikációs okmányt. A cseh parlament mindkét háza is igennel szavazott. Márpedig az európai demokráciákban, ha a parlament véleményt mondott és a fellebbezési lehetőségeket kimerítették, a ratifikációs okmány aláírása jogi aktus, nem pedig politikai lehetőség kérdése. Azt szeretném, hogy az EU lezárja végre az intézményi ügyeket, és azokkal a kérdésekkel törődjön, amelyek a polgárainkat foglalkoztatják.

EU-bővítés, Törökország. A liszszaboni szerződés ratifikációjával ismét előtérbe kerül a balkáni államok európai perspektívája. De Törökország csatlakozása már sajátosabb kérdés: a tárgyalási mandátum különlegessége, hogy a csatlakozást csupán az egyik lehetséges kimenetelnek tekinti. A francia álláspont világos: támogatjuk a felvételi tárgyalások folytatását, kivéve azt az öt fejezetet, amelyek szerintünk megelőlegezik a csatlakozást. Törökország elsőrendű partner és szövetséges, de az EU működését és identitását megzavarná egy demográfiai, illetve gazdasági szempontból ilyen nagy és nehéz ország csatlakozása.

Nyugat-balkáni államok. Miután a lisszaboni szerződéssel intézményeket adtunk az EU-nak, fontos, hogy határokat is adjunk neki. A bővítés perspektívája közel tíz éve az unió politikájának fő eleme a nyugat-balkáni államokban: e nélkül a stabilizáció, a jogállam megerősítése és a reformok végrehajtása sokkal bonyolultabb lett volna. Mindannyiunk érdekében áll egy minél dinamikusabb csatlakozási menetrend, többek közt azért, hogy felszabadíthassunk a Nyugat-Balkánon jelenleg lekötött bizonyos forrásokat, amelyekre az EU-nak égető szüksége lenne, hogy a világ más részein is cselekedhessen. De nem lehet elhamarkodott a csatlakozás: éppen ezért nem szabad pontos menetrendet adnunk. Minden csatlakozni kívánó állam a saját érdemei szerint lesz elbírálva; ha mi nem figyelünk oda erre, a közvélemény majd megteszi helyettünk. (P. B.)