Tutira ment. Westerwellének a neoliberális gazdasági elvekből kicsit engedő, középre húzó pártja majdnem 15 százalékkal a német választások egyik legnagyobb győztesének számít. Európa vezető gazdasági hatalmát hamarosan a pártok színei után fekete-sárgának nevezett koalíció fogja irányítani, miközben a romokban heverő szociáldemokrácia az elodázhatatlan baloldali irányváltással küszködik.

A jobbközép fordulat azt az érzést kelti, mintha a német szavazók egy időgéppel visszarepítették volna az országot a Kohl-korszakba. A nehéz időkben kísérletezgetések helyett valami biztosat, már beváltat akartak. Semmiképpen sem újra a bizonytalanságot gerjesztő nagykoalíciót. Az FDP-t egyenesen "néppártnak" nevező Wester-wellének pont a nagykoalícióból nem kérő rétegeket sikerült átcsábítania. A klasszikus szociális piacgazdaság híveit, pontosabban az inkább piaci, mintsem szociális gazdaságban érdekelteket. Akik 2008 szeptembere, a Lehman Brothers összeomlása után döbbenten szemlélték, hogy a CDU, Konrad Adenauer és Ludwig Erhard pártja a szociáldemokratákkal karöltve bankokat államosít és milliárdos nagyságrendben önt adófizetői pénzt a csőd szélén tántorgó Opelba. Akik csalódottan, riadtan menekültek el a "feketére lakkozott szociáldemokratáktól" - Westerwelle köszörülte így a nyelvét korábban a CDU-n.

Kicsit mélyebbre nézve, a jobbközép győzelem nem meglepő. A föderális berendezkedésű Németországban e színpárosítás terjedő modell: a tizenhat tartományból hatot a keresztény pártok és a szabad demokraták koalíciója irányít. Ami első látásra nem többség, de a trendről többet mond, hogy a közel 82 millió lakosú országban a hat tartomány hatvanmillió embert jelent. Gazdaságilag is jelentős régiókról van szó, Bajorország, Baden-Württemberg, Hessen, Észak-Rajna-Vesztfália vagy Alsó-Szászország után a fekete-sárga a volt NDK területén, Szászországban is kormányra került. A gazdasági szakértelmet, a válságos időkben szükséges kormányzási tudást nekik tulajdonítják. Most bizonyíthatnak.

A liberálisok előretörését Jürgen Falter politológus alapvetően az "istenek alkonyára" vezeti vissza. A nagy néppártok még az 1980-as évek közepéig a voksok jóval több mint nyolcvan százalékát söpörhették be. A CDU/CSU és az SPD fölénye a kilencvenes évek közepétől kezdett olvadni, 2009-ben már alig 57 százalékra. A globalizáció átalakította a német társadalmat, a szociálisan és világnézetileg többé-kevésbé egységes táborok jelentősen rétegződtek. A kereszténypártok és a szociáldemokraták között eltűntek az éles kontúrok, megszűntek a késhegyre menő ideológiai harcok. Az SPD neoliberális ízű reformokkal próbálta modernizálni Németországot. Az "exportvilágbajnok" megőrizte nemzetközi versenyképességét, viszont a szociáldemokraták jelentős választói rétegek szemében megszűntek baloldalinak lenni. - Németországnak elég egy CDU, nem kell másik - mondta találó gúnnyal a szavazóik által tömegesen faképnél hagyott szocdemekről Gregor Gysi. A Baloldal frakcióvezetője is tudja, hogy pártja a múlt vasárnap csaknem egymillió szavazót hozott el az SPD-től. Gysiék elégedetten szemlélik a kis pártokat közepessé emelő "istenek alkonyát". A liberálisok, a Baloldal és a zöldek egyaránt tíz százalék felett szerepeltek - ez is rekord a szövetségi köztársaság történetében.

Az "igazi" CDU-t vezető Angela Merkel szintén sokat változott. A neoliberális gazdaságpolitikával szakítva, kifejezetten szocdem témák csipegetésével indult el a közép felé. A koalíciós alkudozásokon újra bizonyíthatja, hogy megakadályozza az FDP-vel állítólag beköszöntő szociális jégkorszakot. A világ legbefolyásosabb asszonya - a berlini kormányzati negyedben csak "Anyu" - meg is üzente Westerwellének: szó sem lehet az elbocsátások könnyítéséről vagy arról, hogy az állam kivonuljon az egészségbiztosítás finanszírozásából. Üzemi tanácsok csak a húsz főnél többet foglalkoztató cégeknél? Na ne! Megnyirbálni a felügyelőbizottságokban ülő munkavállalói-szakszervezeti képviselők szavazati jogát? A Merkel-féle CDU-val biztosan nem!

Volker Schlöndorff, az Oscar-díjjal kitüntetett Bádogdob rendezője azt állítja, hogy a német újraegyesítéssel nemcsak a berlini fal tűnt el. Az ideológiák korszaka is lejárt. - A választók személyekre és nem programokra szavaznak - magyarázta Merkel sikerét a baloldali elkötelezettségű értelmiségiből a megbízhatóságot sugárzó Bundeskanzlerin rajongójává vált filmes. Rudolf Dressler szociáldemokrata politikus erre azzal tromfolt, hogy most kezdődnek újra az ideológiai csaták. Jó egy évtizedes szünet után Németországban, így a Bundestagban ismét jól látható jobb- és baloldali táborok jelentek meg. Dressler szerint iszonyatos mennyiségű szociális gyúanyag halmozódott fel. Ha Westerwelle azt hangoztatja, hogy a teljesítményt díjazni kell, akkor a rendes fizetséget kire érti? Csak a menedzserekre, vagy az öteurós órabérért gürcölő mecklenburgi fodrásznőre is?

A Németország szegényházában, a lengyel határ menti mecklenburgi régióban élő fodrásznő valószínűleg a nem szavazók 18 milliós táborát gazdagította. A Dressler által emlegetett szociális gyúanyag egy sor olyan témát rejt, amelyhez elvben lenne baloldali többség. Szociális igazságosság, a mindenki számára elérhető oktatás, a gyorsan realizálható nyereségek helyett a tartós növekedésre alapuló vállalkozások, a környezetbarát és atommentes energiagazdálkodás, vagy az, hogy a válság árát ne a bérből és fizetésből élőkkel fizettessék meg - mindez összehozhatja, a középtől balra indulva egységessé formálhatja a szociáldemokratákat, a Baloldalt, a zöldeket és a szakszervezeteket.

A német szociáldemokráciának először persze önmagát kell újra megtalálnia. Tizenegy évi kormányzás elhasználta a pártot. Akár tetszik, akár nem, vége az Agenda 2010-nek és a Schröder-korszaknak. Kérdés persze, hogy e "hentesmunkára" parlamenti frakcióvezetőként és a baloldali ellenzék vezetőjeként vajon pont az a Frank-Walter Steinmeier a legalkalmasabb-e, aki a reformprogram egyik szülőatyja. A bukott kancellárjelöltre átmenetileg - az SPD konzervatív szárnyának megnyugtatására - szükség van, amíg az SPD "kihozza" magából az elkerülhetetlen nyitást a Baloldal felé, valamint az érintkezéstől nem ódzkodó új vezetőket. Az SPD fiatalabb generációi is ezt követelik. A Baloldallal (és a zöldekkel) minél több tartományban tesztelt koalíció elsősorban a szocdem szemmel renegát Oskar Lafontaine-t és sokszínű, az ortodox kommunistáktól a realistákig számos irányzatot felvonultató pártját kényszerítené alkalmazkodásra a kormányzati felelősséghez.

Peter Lösche politológus szerint az SPD azért végzetes hibát követne el, ha most egyenesen a Baloldal karjaiba rohanna. A Baloldal szociális ígéreteire való rálicitálás sem vezet sehova. Ahogy az SPD az 1970-es években a keleti politikával beletalált a (nyugat-)német társadalom igényeibe, majd négy évtizeddel később ugyanezt kellene tennie a szociális kérdésekkel, különösen az oktatással. Az SPD és a Baloldal jövőbeni viszonyára mindenesetre érvényes, amit a néhai Willy Brandt mondott a német újraegyesítésről. Összenő, ami összetartozik.

Berlin, 2009. október

Westerwelle