A nagy sokk még 2002-ben érkezett. Nem csak arról volt szó, hogy az elnökválasztás első fordulójában a szélsőjobb jelöltje legyőzte a hivatalban lévő szocialista miniszterelnököt, hanem arról is, hogy Jean-Marie Le Pen sikerét elsősorban annak köszönhette, hogy vaskosan megelőzte a szocialista jelöltet a "népi rétegek" körében - márpedig a munkások és az alkalmazottak az ebből a társadalmi rétegből nyugdíjba mentekkel és munkanélkülivé váltakkal együtt a társadalom majdnem kétharmadát alkotják. Az eredmény váratlan volt, de korántsem előzmények nélküli, és ami a legsúlyosabb, egyértelmű ítéletet mondott arról a baloldalról, mely az elnökválasztást megelőző két évtizedből tizenöt évig kormányozta Franciaországot. A világháború utáni harmincéves, a népi rétegek pártválasztását illető baloldali hegemónia repedései már lassan egy évtizede látszottak: a kommunisták marginalizációjában, a szocialista párt bázisának fokozatos "burzsoáziálódásában", a szélsőjobb előretörésében, amely a kilencvenes években már egyértelműen a korábbi baloldali bázisokon jelentkeztett. A válság oka a baloldali reformprogramok kudarcában volt keresendő. Szimptomatikus volt, hogy a 2002-es elnökválasztás előtt a franciák kétharmada vélekedett úgy, nincs valóságos különbség a jobboldali és a baloldali jelölt szociális programja között.

A másfél évtized alatt végrehajtott baloldali reformprogramok nem hozták meg a kívánt eredményeket. A nyolcvanas évek elején a munkavállalók egyéni és szakszervezeti jogait szélesítő törvényeket értelmetlenné tette a neoliberális átalakulás, azaz a termelékenység, a versenyképesség növelésének mindenekfeletti érdeke. A második kormányzati ciklusban bevezetett, a társadalmi integrációt segíteni hivatott, alapjogon járó jövedelemből egyszerű segély lett, hiszen a munkanélküliséget nem sikerült csökkenteni. A harmadik ciklus jelképes reformjának, a munkaidő csökkentésének ("35 óra") is kétarcú következményei lettek: sikerült ugyan munkahelyeket teremteni, azonban sok dolgozó mindezt a munkahelyi körülményeinek romlásaként élte meg (a vállalati vezetők gyakran nem új munkahelyek megteremtésével, hanem az egyéni produktivitás fokozásával tartották be a törvényt). És persze a nagyarányú fejlesztések, többletforrások mellett sem sikerült igazi áttörést elérni a legégetőbb probléma terén, a lassan gettósodó külvárosok helyzetének javításában.

Ez utóbbi is oka volt a baloldali politika talán legtragikusabb következményekkel járó fordulatának, azaz a közbiztonság mint "politikai prioritás" középpontba helyezésének. Nagy-Britanniában Tony Blair egyenesen az amerikai republikánusoktól vette át a "zéró tolerancia" rendpárti, tragikus szociális következményekkel járó politikai jelszavát és sajnos gyakorlatát is, míg Franciaországban Lionel Jospin szocialista miniszterelnök (különösen "jakobinus" belügyminisztere, Chevenement révén) kereken kormányzása egyik prioritásának nevezte a "közbiztonság problémájának" megoldását. Ez a sécuritaire beszédmód (amely egyébként Franciaországban sokáig Le Pen monopóliuma volt) lényegében azt jelenti, hogy eltekintünk a bűnözés bármiféle társadalmi magyarázatától, vagyis azt az egyén személyiségjegyeiből következő morális problémaként értelmezzük, illetve szélsőjobboldali olvasatban, etnikai - finomabban: kulturális - sajátosságként. Az ilyen beszédmód eredménye "a nyomor börtöneinek" példátlan elterjedése, és persze a jobboldal és a szélsőjobboldal térnyerése. Ez történt Franciaországban is.

A helyzet a legutóbbi elnökválasztásra, 2007-re annyiban változott, hogy a jobboldal jelöltje az a Nicolas Sarkozy lett, aki megszabadította a jobboldalt minden republikánus komplexusától: immár a jobboldal jelöltjének fő mondanivalója lett, hogy a közbiztonság, a munkanélküliség és a bevándorlás kérdése között logikai összefüggés van. A jobboldalnak sikerült a neoliberális átalakulás okozta társadalmi problémákat etnicizálni, identitáskérdéssé, közbiztonsági problémává alakítani.

A francia baloldal - elsősorban a "posztmodern" szociológia, Manuel Castells, Zygmunt Bauman stb. hatására - valóban elhitte, hogy a "társadalom nem létezik", az csupán a saját boldogulásukat kereső egyének halmaza. Ez kiegészült a ma már egyértelműen tarthatatlan "középosztályosodás" tézisével: minden szociológiai felmérés egyértelműen kimutatja, hogy növekvőben vannak az egymással szorosan összefüggésben levő egyenlőtlenségek (jövedelmi helyzet, egészségügyi állapot, az öngyilkosságok száma, kvalifikált/nem kvalifikált munkavégzés, állandó/ideiglenes munkahely). Plasztikusan szólva távolról sem "hálózattársadalomban" élünk, hanem egy olyanban, ahol az "osztályfeltételek" egyre inkább meghatározóvá válnak, miközben - és ez a baloldal számára halálos paradoxon - az "osztálytudat", éppen a baloldali pártok mulasztása révén, sehol sem jelentkezik. Ebben a homályossá váló társadalomképben lehetetlenné vált minden szociális azonosítás és arra választ adó politikai képviselet: a mérsékelt baloldal pártjainak sem a rendszer veszteseit, sem a nyerteseit nem sikerül megszólítaniuk, hiszen nincsenek is szavaik a társadalmi helyzetek leírására.

A baloldal számára már nemcsak a "munkásokból", de a "bérből és fizetésből élőkből" is "autonómiájukat kereső induviduumok" lettek, ami önmagában nem lenne probléma, ha ezt maguk az érintett egyének is így gondolnák. Azonban - és elsősorban az alsó rétegek! - a társadalmi egyenlőtlenség mindennapos tapasztalatával szembesülve, nem az autonómiájukat féltik, hanem védelmet keresnek, vagy legalábbis magyarázatot kiszolgáltatottságukra. Ennek az "osztályok nélküli osztályharcnak" nem lehet más következménye, mint az etnikai-kulturális tényező előtérbe kerülése a népi rétegek világlátásában, a politika nyelvére lefordítva a baloldal visszaszorulása és a jobboldal térnyerése.

A francia baloldal 2007-es válasza a Sarkozy-féle "lepenizált" jobboldalra valamiféle újratöltött republikanizmus volt: a szociális együttérzés és az erkölcsi konzervativizmus keveréke. A baloldal 2007-es jelöltje, Ségolene Royal elsősorban ezen néprétegek igényeinek egyfajta konzervatív olvasatát nyújtotta: szociális védelem, rend, erkölcs, nevelés. De ebben Sarkozyt nem lehetett megverni. Kiderült, amit nem kevesen előre megmondtak: az új jobboldalnál morális kérdésekben egyszerűen képtelenség keményebbnek lenni. A választói táborok vizsgálatakor arra is fény derült, hogy a jobboldali franciák a közbiztonságot és a bevándorlást tartják a legfontosabb problémának, míg a baloldaliak a társadalom kettészakadását, a szociális egyenlőtlenséget. A jobboldali többséget valószínűleg szerint az hozta meg, hogy a jobboldalnak jobban elhitték, hogy megoldja az előbbi problémákat, mint a baloldalnak, hogy meg tudja állítani az egyenlőtlenségek növekedését. A baloldal szociális elkötelezettsége ítéltetett hiteltelennek.

A hagyományos republikanizmus "egyenlősítő politika" hiján valószínűleg menthetetlen, amikor a "mindenkinek egyenlő jogokat és egyenlő lehetőségeket" nyújtó Köztársaság nem több mint illúzió. Ha a köztársaságra jellemző politikai fogalmi keret átadja a helyét egy etnikai-kulturális definíciónak, akkor a hagyományos baloldali republikanizmus - amely inkább volt létrehozója a francia baloldalnak, mint maga a munkásmozgalom - tehetetlenné válik. A baloldal számára a népből képviselendő társadalmi bázis helyett "megoldandó probléma" lett. Ezt pedig senki sem szereti.

Párizs, 2009. október