Bandaháborúk, rettegő lakók
A mostani eset valószínűleg csak a jéghegy csúcsa: a távolról sem a legforróbb párizsi külvárosi negyedek közé tartozó Saint-Ouenben, minden bizonnyal a kábítószerüzlethez kapcsolódó üzleti vita keretében két huszonéves fiatal vesztette életét egy tűzpárbajban. Az eset sokkolta a közvéleményt és természetesen az ottani lakosokat, hiszen a francia külvárosok azért nem az amerikai gettók: számtalan társadalmi problémával küzdenek, ezek közül nyilvánvalóan igen fontos a közbiztonság kérdése is, azonban lövöldözésbe fulladó bandaháborúk eddig nem voltak jellemzők. Úgy tűnik, ez is megváltozott.
A külváros kommunista polgármestere, Jacqueline Rouillon az incidens után találkozott Brice Hortefeux belügyminiszterrel, aki "kemény és meggyőző" választ ígért a drogüzletben részt vevőkkel szemben. Kérdés persze, hogy ez jelenti-e a megoldást. Az eset után a külváros lakói spontán gyűlést tartottak, ahol igen éles kritika fogalmazódott meg az állami politikával szemben, melyből azonban kijutott Saint-Ouen vezetőinek is. Cyrille, a városban tanító fiatal pedagógus, a Népszabadság tudósítójának elmondta, hogy "az első számú felelős mégiscsak a helyi önkormányzat, nem az állam. Saint-Ouen napról napra gettósodik, valódi jövő nélküli településsé vált". Nadine, egy helyi boltban dolgozó fiatal hölgy szerint: "mindenki tudja a városban, hogy mivel foglalkoznak azok a kapucnis fiatalemberek az utcáinkon, mégsem tesz senki semmit, noha lassan már bizonyos környékeken félünk kimenni az utcára. Ennek felszámolására nem lenne szükség több rendőrre, mint amennyi most is van, de több iskola, több munkahely nagyon kellene". Franciaországban az állam által magára hagyott külvárosok azért kerültek ilyen helyzetbe, mert ebben az országban nincs kialakult etnikai-vallási jellegű közösség (franciául jellemzően kissé pejoratív kifejezéssel: "communautarisme"), amely mégiscsak fenntartja valamennyire a társadalom szövetét. A francia integrációs modell kizárólag a jogaiban egyenlő állampolgárok ("citoyen") politikai közösségével számol, éppen ezért lehetetlen itt az etnikai alapú "pozitív diszkrimináció" - ez ebben a modellben lényegében fordított előjelű rasszizmusnak minősülne. A baloldali kormány bevezette az érzékeny negyedeknek juttatott többletforrások - azaz a területi-szociális jellegű pozitív diszkrimináció - rendszerét, amely áttörést nem hozott ugyan, de "szinten tartást" igen. A 2002 óta regnáló jobboldali kormányok viszont lényegében megfosztották tartalmától a rendszert. A külvárosok problémája szociális kérdésből közbiztonsági probléma lett: az "eredmények" jól láthatók.
Ahogy egy, a külvárosok életével foglalkozó francia szociológus fogalmazott: "amikor a társadalom szövete szétreped, amikor a társadalom egy részének az önmagáról alkotott képe szétszakad, akkor az emberek gyakran menekülhetnek önpusztító erőszakba. Ilyen a gettók világa".
