De nemcsak a számokról van szó. A kevésbé kézzelfogható tényezőkről is. A gyerekeim közül kettő Párizsban született - minden könnyen ment. Az egyikük az Egyesült Államokba érkezve súlyosan megbetegedett - és a feleségem a megfelelő ellátás keresése közben az izgalmaktól elájult egy orvos rendelőjében (egyébként, ahol a tizenegyedik órában végül kikötöttünk, kitűnő volt az ellátás). Az amerikai egészségügyi rendszer alattomos stresszfokozó, melynek kisebb-nagyobb zűrzavarjai beszivárognak a már amúgy is felzaklatott életekbe.

Ezért meggyőződésem, hogy valójában nincs is miről vitatkozni. Miként Obama elnök a múlt héten megfogalmazta, "Egy főre számítva, másfélszer annyit költünk egészségügyre, mint bármely más ország, ám ettől nem vagyunk egészségesebbek". Miért kellene az Egyesült Államoknak ragaszkodnia ahhoz a kétes kivételességhez, hogy az egyetlen gazdag ország, amely nem engedi meg magának, hogy mindenkinek egészségi alapbiztosítást nyújtson?

A válasz csakis mítoszokban és félrevezető sztereotípiákban található, ezért egy gyümölcsözőbb vita érdekében próbáljunk meg néhányat eloszlatni közülük.

Az előbb azt mondtam, hogy szerintem a franciáknak igazuk van. Ám a franciák is tévednek. Abbeli törekvésükben, hogy bebetonozzák a sztereotípiát, miszerint Amerika a kapitalista kegyetlenség földje, hajlamosak azt hinni, hogy az európai jóléti államnak egyetlen eleme sem létezik az Egyesült Államokban. Legtöbbjük meghökkenne, ha megtudná, hogy létezik amerikai társadalombiztosítás, nem is beszélve a Medicare-ről és a Medicaidről, az időseket és a szegényeket szolgáló állami egészségügyi ellátó rendszerekről, amelyek együttesen a világ egyik legnagyobb közpénzből finanszírozott egészségügyi rendszerét alkotják.

Az amerikaiak kevésbé rögeszmések Franciaországgal kapcsolatban, mint megfordítva, ám, amikor mégis rájuk tör, hajlamosak rá, hogy ugyanolyan téveszméktől szenvedjenek. A franciákat - mint sok más európait - ködbe vesző enervált sokaságnak látják, amelyet egy oly nagyra nőtt állam néni dajkál, hogy az csak szocialista lehet.

Valójában, azóta, hogy az 1980-as évek elején Mitterrand elnök széles körű államosításokkal próbálkozott, amelyek katasztrofális eredményekkel végződtek, Franciaország, Európa nagyobb részéhez hasonlóan, határozott léptekkel halad a szabadabb piac, kereskedelem és verseny felé. Eközben szép lassan amerikanizálódik.

A francia egészségügyi rendszer a köz- és a magánfinanszírozás keverékére épül; az alapellátást állami biztosítási alap révén garantálja, s ebbe az alapba hozzájárulást fizetnek a munkavállalók és a munkáltatók is. A legtöbb francia ezt magánbiztosítás megkötésével egészíti ki. A különbség az egybiztosítós brit rendszerhez képest lényeges, az eredmények jobbak.

Vagyis, túl a hőzöngésen, az egészségügy dolgában a fő francia-amerikai különbség nem ideológiai, hanem hatékonysági kérdés. Mindkét ország a köz- és magánfinanszírozás keverékét alkalmazza. Franciaország igencsak távol áll mindenféle "szocializmustól". Az Egyesült Államok pedig máris "szocializálta" egészségügyének jelentős szeletét. (Az Egyesült Államokban mi sem bizonyítja jobban a jobboldali ideológiai őrültséget, mint némelyek felhívása, hogy "tartsák távol a kormányt az én Medicareemtől!")

Az igazi különbség az, hogy a francia állam kötelezővé tette a mindenkire kiterjedő, általános egészségbiztosítást, állja a számlát, ahol szükséges (például a munkanélküliek esetében), országos tarifarendszerrel szorítja le a költségeket, és még a kiegészítő magánbiztosítások esetében is többnyire nonprofit kölcsönös önsegélyező biztosítókra támaszkodik. A profit motívumnál többet nyom a latban az általános egészségbiztosítás elve, ami megfelelő hatással van az orvosok fizetésére.

Ezek valódi különbségek. Ellenben a republikánusok "elnyel a szocializmus" rágalomhadjárata Obama reformterveivel kapcsolatban - azzal a felhanggal, hogy a "kozmopolita" elnök "európaiasítani" akarja az amerikai egészségügyet - merő képtelenség. Képtelenség azért, mert Franciaországban (és Európában) él és virul a szabad piac, és képtelenség azért is, mert Európában (a kötelező, általános biztosítottságon belül) többféle megközelítés létezik az egészségügy dolgában, de képtelenség azért is, mert az Egyesült Államok már jócskán "társadalmasított", ám ettől még nem lett rózsaszín a kapitalizmusa.

Amint Peter Baldwin egy érdekes új könyvben ("Az apró különbözőségek narcizmusa: mennyire hasonló Amerika és Európa") világossá teszi, az Egyesült Államok-Európa szembeállításoknak gyakran több közük van a régi mítoszokkal - az új határ individualistája szemben a tengerparti kollektivistával - való politikai játszadozáshoz, mint a tényekhez.

Ám a transzatlanti egészségügyi kontraszt több szempontból mégis csak nyugtalanító, és igazolja francia barátaim hitetlenkedését; ez leginkább az Obama elnök által támogatott (Medicare-programhoz hasonló) állami egészségbiztosítási opció esetében igaz, mely egyebek mellett, tisztességre szorítaná a magánbiztosítókat. Az elképzelést republikánus bírálói oly veszedelmesnek tüntetik fel, mint ami már az önkényuralom elleni szabadságharcért kiált.

Obama ezért valamelyest visszakozott, és ezt az opciót úgy minősítette, hogy az "csupán egy eszköz egy adott célhoz", s akár el is hagyható. Nem lenne szabad meghátrálnia. Az állami opcióban ölt leginkább testet az állam kötelezettségvállalásának az az elve, hogy mindenkit bevon a biztosítottak körébe.

Ezért különös jelentőségű. E nélkül legjobb esetben is csak valami toldozott-foltozottat kapunk. Az egészséghez való állampolgári jog elve iránti elkötelezettség az ami sokkal inkább megkülönbözteti Franciaországot az Egyesült Államoktól, mint az egész szocialista-kapitalista halandzsa.

A cikk 2009. szeptember 14-én jelent meg a The New York Times hasábjain.