- A Foreign Affairs legfrissebb számában megjelent cikkében azt szorgalmazza, hogy a NATO szorosabb kapcsolatot alakítson ki Oroszországgal. Nem gondolja, hogy ez végső soron újabb törésvonalhoz vezethet a szövetségesek között, olyanhoz, mint amilyen az iraki háború kapcsán is megosztotta őket?

- Úgy vélem, hogy a szorosabb kapcsolat intelligens, stratégiailag megtervezett és történelmileg releváns politikájának hiánya nagyobb valószínűséggel idéz elő törésvonalat, mint egy ilyen politikának a követése.

- Átfogó, az észak-atlanti szerződés kulcscikkelyeinek tervezett módosítását tekintve példátlan felülvizsgálatot javasol az atlanti szövetség működésére is. (Ez a döntéshozatali konszenzus átgondolására, illetve a szervezetből való kizárás ma még nem létező lehetőségére vonatkozik - A szerk.) Kinek kell ebben kezdeményező szerepet játszania?

- Nyilvánvaló, hogy a főtitkárnak vezető szerepe lehet ebben. Kikérheti olyanok tanácsát is, akik foglalkoztak már e kérdésekkel. Kétségtelen, hogy az Egyesült Államok is bőségesen hozzájárulhat ehhez, tekintve a szövetségen belül elfoglalt központi szerepét. Mint ahogy a NATO meszszemenőkig hűséges és aktív támogatói is, köztük az elmúlt években csatlakozott új demokráciák.

- Kelet-Közép-Európában fenntartások figyelhetők meg Oroszországgal kapcsolatban. Ezek részben történelmi sérelmekből táplálkoznak, de az ország belső fejleményeire is reagálnak. Friss közvélemény-kutatások szerint a térségben az az érzés alakult ki: "hátra hagyták" az amerikai-orosz kapcsolatok "újraindítása" nyomán. Indokoltnak tartja ezeket a félelmeket?

- Először is, nem hiszem, hogy egységes közép-európai szemléletmódról beszélhetnénk, ahogy nincs egységes európai perspektíva sem. Az viszont természetes, hogy azok az országok, amelyeknek friss élményeik vannak az Oroszországnak való brutális és kellemetlen alávetettségről, kényesebben reagálnak a potenciális orosz ambíciók vagy akár fenyegetettség kérdésében, mint azok, amelyek nemcsak hogy nem igazán az áldozatai voltak ilyesminek, hanem éppenséggel az amerikai védelem haszonélvezői több évtizeden át.

- Ezek a különbségek tehát érthetőek. Az amerikai közvélemény is valamelyest szkeptikusabb a jelenlegi orosz rezsimet illetően, mint mondjuk a nyugat-európai közvélemény egy része, illetve egyes nyugat-európai kormányok, például Németországban, Olaszországban. Tanulmányomban a szorosabb kapcsolat politikája mellett állok ki, de egy stratégiailag megtervezett politika mellett, amely nemcsak Oroszországnak a Nyugathoz, így még a NATO-hoz is fűződő szorosabb szövetségét célozza, hanem az orosz ambíciók átalakítását, illetve annak a megváltoztatását is, ahogyan az oroszok saját szerepüket meghatározzák a világban. Külön hangsúlyozom, hogy Oroszországnak meg kell értenie: az imperializmus korának vége, az orosz birodalom nem támadhat fel, továbbá országuk érdeke, hogy modern, demokratikus állammá váljék. Ezeket a célokat tartja szem előtt néhány konkrét javaslat, amelyet Oroszország és a NATO kapcsolata kérdésében előterjesztek.

- A csalódottság további forrása a térségben, hogy az amerikai rakétavédelmi telepítési terveket Lengyelországban és/ vagy a Cseh Köztársaságban most törlik. (Interjúnk a terv felülvizsgálatáról szóló tegnapi bejelentés előtt készült - a szerk.) Indokoltnak tartja ezt vagy inkább túlreagálásnak?

- Nem túlreagálás ez, hanem inkább a rakétapajzs céljának félreértése. A kezdeményezést az iráni fenyegetettség kivédésére hozták létre, amit a Bush-adminisztráció komolyan vett. Nem Oroszországgal szemben tervezték meg, egyes közép-európaiak azonban annak eszközét látták a rakétapajzs átvételében, hogy Amerika erősíti befolyását a térségben Oroszország rovására. Ám ez sosem állt az amerikaiak szándékában. Akárhogyan is, egy évvel ezelőtt világos volt (vagy világosnak kellett volna lennie), hogy az Obama-adminisztráció, ha megnyeri a választásokat, igen különböző szemlélettel tekint a pajzsra.

- Tudomásom szerint ön is azok között volt, akik júliusban példányt kaptak a levélből, amelyet 22 vezető kelet-közép-európai politikus, illetve közszereplő (Magyarországról Eörsi Mátyás, Gyarmati István és Martonyi János - a szerk.) írt alá. Ebben - legalábbis a The New York Times értelmezésében - "könyörögtek, hogy ne felejtse el őket" az Obama-adminisztráció. Mit gondolt a levélről?

- Osztottam egyes megállapításait, más megállapításokkal pedig nem értettem egyet. Az volt a véleményem, hogy egy anonim címzettnek, jelesül "az Obama-adminisztrációnak" küldött nyílt levél nem a szokványos módja annak, ahogyan barátok levezni szoktak egymással. Olyan jelentős történelmi személyiségek, mint Lech Walesa vagy Václav Havel képesek rá, hogy személyesen és közvetlenül írjanak Obama elnöknek, és kapcsolatban legyenek vele. Szintén furcsálltam, hogy nyilvánosságra hoztak egy - ismétlem, egyfajta kollektív, máskülönben nem nevesített címzettnek szóló - levelet, mielőtt kézbesítették volna. Elég értetlenül álltam ez előtt.

- És ami a tartalmát illeti?

- Mondtam már: egyes részekkel egyetértettem, míg másokkal nem.

- Konkrétabban?

- Egyes geostratégiai aggodalmaikat indokoltnak találtam, a rakétapajzsra vonatkozó egyes megjegyzéseik azonban félreértelmezték annak célját. Misztifikálásnak véltem egyes utalásaikat arra, hogy Közép-Európa válaszút előtt áll, mivel nem volt világos, hogy hová vezetnek az utak, illetve az, hogy mi végre a vészharangokat kongató következtetés. De leginkább az anonim és a nyilvános kiállást találtam zavarba ejtőnek, illetve azt: úgy tűnt, a levél implikálja, hogy a nyugat-európaiak valahogy nem eléggé érzékenyek a közép-európaiak aggodalmaira. Nem hiszem, hogy nagyon termékeny lenne ilyen vonalakat meghúzni Európán belül.