Hagyományos kék vagy szürke öltönyt visel, az ingei is kékek vagy fehérek, és zokniból is csak sötétkéket vagy feketét tart. Nem mintha más színeket nem szeretne, de így az öltözködéssel nem kell sok időt töltenie; saját bevallása szerint húsz perc alatt lezuhanyozik, megborotválkozik és felöltözik. José Manuel Barroso azt mondja, ha túlzottan jól öltözött politikussal vagy cégvezetővel találkozik, mindig eltöpreng, hogyan van erre ideje.

Hatkor kel az Európai Bizottság jelenlegi - és vélhetően jövőbeni - elnöke, s többnyire csak kávét és gyümölcsöt reggelizik, mert oda kell figyelnie a súlyára. Pedig sok kalóriát égethet: naponta nyolc-tíz találkozó vár rá, és előfordul, hogy egyetlen napon három különböző országba utazik. Esténként viszont nem szívesen vállal hivatalos programot. Inkább hazamegy a feleségéhez, brüsszeli bérelt lakásukba, és a közös vacsora után ismét elmélyed a papírjaiba. Éjfél előtt sosem kerül ágyba.

Hogyan lehet így élni? - kérdezi gyakran a feleség, Maria Margarida Pinto Ribeiro de Sousa Uva (a férj nevéről majd később). Ám Barroso tudja, hogy ez csak költői kérdés. Mindig is ezt az életet akarta, és ha az aranyhal most egyetlen kívánságát teljesítené, ez újabb öt év lenne az Európai Bizottság élén.

Tizennyolcadik születésnapjára demokráciát kapott ajándékba a könyvelő apa és a gimnáziumi tanár anya gyermeke. Alighogy José Manuel nagykorú lett, 1974 áprilisában kitört a szegfűk forradalma, fél évszázados diktatúrát elsöpörve Portugáliában. Fekete-fehér fotók őrzik az emlékét, ahogy a kék öltönyös EU-vezér akkor még lázadó diákként masírozott az utcai tüntetéseken. Ma már persze "jól öltözött" választ ad a maoista múltját firtató kérdésekre. A lisszaboni jogi karon két diákmozgalom közül kellett választania: az egyik a szovjetbarát kommunista párthoz, a másik a maoista szélsőbalhoz kötődött. Ez utóbbit találta érdekesebbnek.

Sokként érte, amikor két évvel később Londonba utazott, és felfedezte, milyen egy jól működő, demokratikus ország. Anyjával és a bátyjával súlyos beteg apjukat kísérték angliai gyógykezelésre. Barrosót ez a rebellis baloldaliságból "gyógyította ki", és 1980-ban már a jobboldali Szociáldemokrata Pártba lépett be (a jobboldali diktatúra után minden párt baloldali nevet választott). Huszonkilenc évesen landolt a nagypolitikában. A genfi, majd a washingtoni egyetemen tanult politológiát, amikor Cavaco Silva kormányfő államtitkár-helyettesnek hívta a belügyminisztériumba. Egyik washingtoni tanárától kért tanácsot, aki visszakérdezett: "Mit akarsz, befejezni a doktoridat vagy belevágni a politikába?" Az ambíció már akkor sem hiányzott belőle, mindkettőt akarta. "Hát igen, fiam, az időzítés sosem tökéletes" - hangzott a válasz.

Tévedett az amerikai professzor: ettől kezdve Barrosóval minden a megfelelő időben történt, s a szekrénye hamarosan sötétkék és fekete zoknikkal telt meg. Megállíthatatlanul ívelt felfelé a karrierje - külügyi államtitkár, külügyminiszter, a Szociáldemokrata Párt elnöke, végül kormányfő lett. És aztán persze az Európai Bizottság elnöke.

"A világ egyetlen politikusa sem mérhető Shakespeare-hez, Cervanteshez vagy Dantéhoz. Semmik vagyunk az olyan óriások mellett, mint Mozart vagy Händel" - nyilatkozta egyszer, amikor arról faggatták, mit csinál a szabadidejében. Csakhogy olvasni és zenét hallgatni egyre kevesebb ideje maradt. De legalább reggelente szól a komolyzene vagy a dzsessz, miközben belebújik szokott öltönyébe.

Európaiságának ékes bizonyítéka, hogy sosem késik. Ez valószínűleg a Svájcban töltött hat év öröksége (három fia közül a legkisebb Genfben született), és már csak azért is igyekszik elsőként érkezni, hogy cáfolja a megbízhatatlan portugálokról kialakult képet.

A tökéletes diplomata - mondják Barrosóról hívei és bírálói egyaránt. Mindig jó kedélyű, angolul és franciául is szabatosan fogalmaz, sokéves nemzetközi tapasztalatot halmozott fel. Gyermekkorában francia nyelvű képregényeket böngészve ismerkedett Moliere nyelvével, amelyet valóban kiválóan beszél (ez Brüsszelben komoly előny). "Csak" egy kiváló diplomata - vetik ellen azok, akik szerint a portugál politikus már kormányfőnek is kevés volt, európai bizottsági elnöknek pedig végképp halovány.

A férfi, akit öt évvel ezelőtt senki sem utált eléggé ahhoz, hogy megvétózza kinevezését az Európai Bizottság élére. És akit ahhoz most sem ellenez eléggé senki, hogy megakadályozza az újrázását. Pontosabban, mind a huszonhét tagállam őt ajánlgatja (na jó, nem is volt igazi ellenjelölt...), az Európai Parlament viszont megosztott. Az egymillió eurós kérdés: a mai szavazáson hány szocialista, zöld és liberális képviselő vágja sutba a pártfegyelmet, és voksol - a néppártiakkal együtt - Barrosóra?

Mr. Kompromisszum: ezt a (lássuk be, nem túl hízelgő) becenevet érdemelte ki a portugál politika csodagyereke. Merthogy őt húzták elő a kalapból, amikor öt éve a britek nemet mondtak a legesélyesebb jelöltre, a belga Guy Verhofstadtra, aki nem elég, hogy a szorosabb európai integrációért kardoskodott, de az iraki háborút is ellenezte. A franciák bosszúból megfúrták a brit Chris Pattent, aki még franciául sem beszélt rendesen. S akkor a "semmiből" előtermett José Barroso, aki franciául és angolul is folyékonyan tudta elmondani, mennyire támogatja az iraki beavatkozást. Bingó.

Egyvalamit öt év alatt sem tanult meg az EU-állampolgárok többsége - hogyan kell helyesen kiejteni Barroso nevét? És egyáltalán, hogy hívják?! Íme a megfejtés: José Manuel Durao Barroso, ami Portugáliában korántsem hosszú név. Honfitársai rendszerint Durao Barrosóként emlegetik, esetleg kissé kötetlenebbül csak Duraónak (ez portugálul kemény fickót jelent). S akkor a kiejtés... A külföldiek bicskája már a Durao szóban rejtőző nazális diftongusba beletörik, ezt hagyjuk is. A nagyon hozzávetőleges átírás: zsuzé mánuel duráu bárrózu. Csak semmi hozé, csak semmi barrószó!

"Nagyon hatékonyan irányítja az üléseket. Közvetlen, anélkül, hogy parancsoló lenne. Kötetlen hangulatot teremt, az ember nem fél kitárulkozni előtte" - meséli róla Louis Michel belga EU-biztos.
De nem mindenki ilyen elégedett Barrosóval. A két leggyakoribb vád: nem adott hatékony választ a pénzügyi válságra, és mindig úgy táncolt, ahogy a nagy tagállamok (britek, franciák, németek) fütyültek. Más kérdés, mekkora az Európai Bizottság mozgástere, amikor minden nagy tagország - különösen a válság idején - megy a saját feje után. S a bizottsági elnöknek hajba kapnia kell-e a tagállamokkal, vagy inkább közvetítenie közöttük?

Ezek is költői kérdések ma már. Durao, a kemény fickó magára ölti kék vagy szürke öltönyét, elsétál az Európai Parlamentbe, és megvárja, mit döntenek sorsáról a képviselők.

A felesége vajon melyik végeredménynek örülne jobban?