A tervezett eseményt megelőző vasárnap estére az NDK fővárosa szinte tökéletesen kiürült. Mindenki tudta, hogy a nyugatnémet tévéadók fontos élő adást vesznek át Budapestről, amelynek rögtön az elején Horn Gyula bejelentette: éjféltől a keletnémetek elhagyhatják Magyarországot bármely ország felé, amely hajlandó befogadni vagy átengedni őket. Kozma Imre atya templomkertjében Csilla von Boeselager, a Máltai Szeretetszolgálat aktivistája fordította a jelenlévőknek - és a német tévénézők millióinak - a külügyminiszter szavait, majd hosszan mutatták az örömujjongást.

Mi másnap délben kiálltunk a nagykövetség lépcsőjére, és vártuk a vendégeket. Fagyos arckifejezések, összeszorított szájon át kipréselt néhány közhely - nagyjából így indult a koktél, amit még a máskor csalhatatlan hatású barackpálinka sem oldott igazán. Majd odalépett hozzám "testvérlapunk", a Neues Deutschland főszerkesztő-helyettese, és rávilágított, hogy ilyenkor, az NDK nagy nemzeti ünnepei előtt nyugatnémet részről rendre megkísérlik elrontani a hangulatot. Ezúttal is erről van szó - magyarázta -, az imperialisták disszidálásra csábítják embereinket, abban nincs semmi új. "De hogy a magyar elvtársak ehhez segédkezet nyújtanak, ezt nem vártuk."

Ezután hosszas politikai vita kezdődött közöttünk, de mintha a Falnak beszéltem volna (az akkori Berlinben ez kiváltképp stílszerű hasonlat volt). A rangos kolléga - állítólag Honecker beszédírója - csak ismételgette a "fájdalmukat", megtupírozva azzal, hogy ez itt minden idők legjobb német államalakulata. És aki nem osztja honfitársai közül ezt a nézetet, az hazaáruló. Mint azok, akik éppen most vonulnak Magyarországról Nyugat felé.

- Hát, Werner - zártam le a diskurzust -, politikai kérdésekben, úgy tűnik, egy ideig nem fogunk egyetérteni...