A különböző európai fővárosokban tartott konferenciákon az előadók és felszólalók egybehangzóan méltatták az esemény történelemformáló jelentőségét, hozzájárulását a berlini fal leomlásához és a két Németország újraegyesítéséhez. Magyarországon azonban viták is kirobbantak az események egyes akkori szereplői és még inkább egyes mai politikusok között a döntés előzményeiről, a folyamat eseményeiről és főleg az érdemekről. Kovács László magyar EU-biztost, az akkori események egyik főszereplőjét arról kérdeztük, hogy valójában melyik dátum tekinthető a határnyitás napjának?

Mint elmondta, az akkori politikai vezetés döntésének megfelelően 1989. május 2-án kezdődött meg a magyar-osztrák határon a vasfüggönynek nevezett műszaki zár és elektromos jelzőrendszer lebontása. Mivel a két külügyminiszter, Horn Gyula és Alois Mock időpont-egyeztetési nehézségek miatt ezen nem tudott részt venni, az esemény alig kapott figyelmet. Csak június 27-én vágták át közösen a szögesdrótot, ez a kép járta be a világsajtót, bár ez inkább már a lebontás befejezését jelentette. Ez azonban nem tekinthető határnyitásnak, hiszen ezt követően is csak érvényes útlevél birtokában lehetett átmenni Ausztriába.

De nem tekinthető határnyitásnak az sem, ami augusztus 19-én a sopronpusztai Páneurópai Pikniken történt - tette hozzá Kovács László. Az Európa egysége melletti kiállást jelképező rendezvény idején a nagyszámú osztrák résztvevőre tekintettel a magyar kormány elrendelte a térségben a határ néhány órára történő megnyitását. Ezt kihasználva néhány száz NDK-menekült Ausztriába távozott. A határőrség a kapott utasítást betartva nem avatkozott közbe. A határ azonban az NDK-állampolgárok számára továbbra sem nyílt meg. Az akció áttörésnek sem tekinthető, hiszen a műszaki zárat két hónappal korábban már lebontották, nem volt mit áttörni.

A határ tényleges megnyitására 1989. szeptember 10-én éjfélkor került sor, amikor a magyar kormány döntése értelmében lehetővé vált, hogy az NDK állampolgárai legálisan átlépjék a magyar-osztrák határt. A következő hetekben, az így értelmetlenné vált berlini fal leomlásáig, több mint hatvanezren éltek ezzel a lehetőséggel.

Arra a kérdésre, hogy mi motiválta az akkori magyar vezetők döntését, Kovács László azt mondta: semmiképpen sem valamiféle haszonszerzés. Az NSZK vezetőinek kérdésére egyértelművé tettük, hogy Magyarország semmiféle anyagi ellentételezésre nem tart igényt. A döntést nem is az akkori ellenzék kényszerítette ki, bár jelezték, hogy egyetértenének az NDK-menekültek kiengedésével. Az ok elsősorban a 80-as évek elejétől kibontakozott külpolitikai nyitásban rejlett. Ennek során Magyarország a szovjet befolyási övezethez tartozó országok közül egyedüliként csatlakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz, megállapodást kötött az Európai Gazdasági Közösséggel a kereskedelmi és ipari együttműködésről, valamint a diplomáciai kapcsolatok felvételéről, rendezte a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, a Vatikánnal, a Koreai Köztársasággal és a Dél-afrikai Köztársasággal, rendszeressé tette a legmagasabb szintű látogatásokat a nyugati országokkal. Ugyancsak az előzményekhez tartozik az európai normáknak megfelelő útlevéltörvény bevezetése és a csatlakozás a genfi Menekültügyi Konvencióhoz. Ennek a közel tízéves folyamatnak az eredményeit, Magyarország kedvező nemzetközi megítélését rombolta volna le, ha a több tízezer menekültet visszakényszerítjük az NDK-ba.

Manapság ahány egykori szereplő, annyiféle vélemény, hogy voltaképpen kinek is köszönhető a határnyitás. Kovács erről így vélekedik: a bonyolult művelet sikerét több szereplő harmonikus együttműködése biztosította. A Horn Gyula vezette Külügyminisztérium dolgozta ki a nemzetközi jogilag is védhető megoldást, a külügy mérte fel a lehetséges kockázatokat és tette meg a szükséges nemzetközi lépéseket. Németh Miklós miniszterelnök és kormánya vállalta a döntés politikai felelősségét. Horváth István vezetésével a Belügyminisztérium gondoskodott arról, hogy a határőrség fegyelmezett magatartással elkerülje az esetleg áldozatokkal is járó konfliktusokat. Kozma atya és a Máltai Szeretetszolgálat gondoskodott a több tízezer menekültről. A Páneurópai Piknik pedig bátor civil kezdeményezésként erkölcsi-politikai támogatást adott az akkor már meghozott, de nyilvánosságra nem került politikai döntéshez.