Amit a történelemkönyvek utólag pontosan kimondanak, vagyis hogy a második világháború 1939. szeptember 1-jén tört ki, az egyáltalán nem volt egyértelmű azok előtt, akik kortársként élték meg azt a napot. Akkor még nem lehetett többet tudni, mint hogy Németország megtámadta Lengyelországot, mert az nem volt hajlandó teljesíteni követeléseit: Danzig (Gdansk) átadását és a Kelet-Poroszországba vezető korridor biztosítását. Németország a Rajna-vidék megszállása (1936) óta bekebelezte már Ausztriát és a Szudéta-vidéket (1938), Csehországot (1939), a Memel-vidéket (1939), s most következett egy újabb áldozat: Lengyelország (nyugati fele).

Ekkor azonban aktivizálódott az ellenérdekű szövetségi rendszer, és ami korábban nem történt meg: két nap múlva, szeptember 3-án Franciaország és Anglia hadat üzent Németországnak. De egyik sem nyújtott katonai segítséget, nem támadott. Csupán a Szovjetunió kezdett még katonai akcióba Lengyelország területén, két héttel a németek után: elfoglalta annak keleti részeit.

Németországgal azonban nem került konfliktusba, hiszen még alig száradt meg a tinta az 1939. augusztus 23-án, Moszkvában aláírt német-szovjet megnemtámadási szerződésen, amely a két külügyminiszter nevéről Molotov-Ribbentrop-paktumként vonult be a történelembe. E szerződés titkos záradékában felosztották egymás közt az érdekeltségi területeket Kelet-Európában.

Magyarország ekkor még nem került szóba.

- A háború kirobbantásában Németország elsődleges felelőssége megkérdőjelezhetetlen, viszont a Szovjetunióé sem elhanyagolható - véli Ungváry Krisztián, aki több cikkében is bemutatta a Szovjetunió eddig nem eléggé feltárt háborús törekvéseit. Mint lapunk kérdésére kifejtette, Németországhoz hasonlóan a Szovjetunió is offenzív stratégiát követett, támadó hadsereget épített a háború kitörése előtt. A háború kezdete után pedig, 1939 és 1940 között összes európai szomszédját megtámadta: Finnországot, Litvániát, Lettországot, Észtországot, Lengyelországot és Romániát is. Meglepő, mekkora támadó hadereje volt. Hadseregének minőségi és mennyiségi mutatói is sokkal jobbak voltak a másik főagresszorénál, Németországénál a háború kezdetekor és később is.

Németországnak a háború kitörésekor, 1939-ben, csupán egy-két hétre elegendő nyersanyaga volt. A nehéztüzérség lőszerraktárai majdnem üresen álltak. Hogy a készletek mégsem merültek ki, az a nevezetes paktum után hamarosan meginduló szovjet nyersanyagszállítmányoknak volt köszönhető.

- Létezik, hogy Hitler ilyen erőviszonyok mellett világháborút akart volna indítani 1939-ben? - Erre Ungváry Krisztián a Führer egyik híres mondását idézi: "egész életemben vabankot játszottam". Vagyis tőle nem állt távol egy lapra feltenni mindent. Különösen hogy addig azt tapasztalta: a demokráciák nem tudnak kellő határozottsággal fellépni a náci Németországgal szemben, tehát ő majdnem mindent megengedhet magának. A történész megjegyzi, hogy Hitler csak 1941-től, Amerika belépésétől nevezte a háborút világháborúnak. Ellentétben Sztálinnal, aki úgy vélte, egy imperialista világháború csatatere volt már 1936-tól Spanyolország is.

Sztálin megpróbálta elérni, hogy ebbe a háborúba - akár 1936-ban, akár 1939-ben kezdődött is - a Szovjetunió már csak akkor lépjen be, amikor az imperialista hatalmak eléggé meggyengítették egymást, s így a szovjet állam döntő, sőt hódító erőként léphessen majd fel. Győzelmével pedig kiterjeszthesse a kommunista rendet. Racionális és érthető logika.

Elképzeléseibe Hitler háborús tervei is beleillettek, amennyiben azok az imperialista Nyugat elgyengülését okozták. Sztálin tehát igyekezett Németország támadó ambícióit a nyugati hatalmak felé fordítani. És ezt sikerült is elérnie a Molotov-Ribbentrop-paktummal, amely oly nagy meghasonlást okozott a nagyvilág kommunistáiban. Sztálin a harmincas évek második felében többször jelzést adott kereskedelmi és diplomáciai csatornákon Németország számára, de ezeket a németek kezdetben visszautasították.

1939 nyarán azonban, attól tartva, hogy a küszöbönálló háborúban nyugaton és keleten is frontot kell majd nyitniuk, maguk kezdeményezték a megállapodást. Sztálin részéről természetesen volt rá fogadókészség. A Nyugat pedig - amely szintén szerette volna szövetségesévé tenni a Szovjetuniót - hoppon maradt, s hamarosan hadszíntérré vált. Már csak azért is, mert Anglia és Franciaország (részben) teljesítve a megtámadott Lengyelországgal szembeni védelmi kötelezettségét, hadat üzent Németországnak. Hadat üzent, bár nem indított támadást.

Anglia fokozta viszont a hírszerzési munkát a Németországgal szövetséges országokban, így Magyarországon is, amely egyelőre igyekezett távol tartani magát a háborútól. Főleg a baráti országnak tekintett Lengyelország megtámadásától, s be is fogadta a lengyel menekülteket.

Magyarország számára Trianon volt a központi kérdés, ennek érdekében lavírozott a fegyveres semlegesség és a német szövetség között. Az 1938-as első bécsi döntéssel visszakapott felvidéki területekért, majd az 1940-es második bécsi döntéssel visszakerülő Észak-Erdélyért azonban Teleki Pál miniszterelnök nem kívánt a németek hadviselő csatlósává válni, s igyekezett az ország külpolitikájában megőrizni az angol szimpátiát. Nem sikerült azonban megakadályoznia, hogy az ország háborúba sodródjon, ami személyes tragédiáját, 1941 áprilisában történt öngyilkosságát is előidézte. Az utána következő miniszterelnökök vagy elmélyíteni akarták a németbarátságot (mint Bárdossy László), vagy - mint Kállay Miklós - kivezetni az országot a hadviselő helyzetből.

Kállay 1942-től 1944-ig tartó isztambuli béketapogatózásainak néhány érdekes részletét nemrég Joó András dolgozta fel a Századokban megjelent Világháborús intrikák című tanulmányában. Érdekes forrásokat talált ugyanis az 1950-es években készült állambiztonsági iratok közt. Az 50-es években a kommunista titkosszolgálatot nagyon érdekelték az olyan személyek, akik valaha kapcsolatban voltak az angol hírszerzéssel, így ezeket a kapcsolataikat az érintetteknek részletesen fel kellett fedniük. Köztük Pálóczi-Horváth Györgynek, aki Isztambulban a britek képviseletében tárgyalt Kállay megbízottjaival a magyar békekötési lehetőségekről 1943-ban.

Végül 1943. szeptember 9-én, egy jachton a brit birodalom képviselője és a magyar kormány megbízottja, Veress László között létrejött a hallgatólagos fegyverszüneti egyezmény, amelyben lényegében az szerepelt, hogy ha a szövetségesek elérik az országhatárt, a magyarok nem tanúsítanak ellenállást. Később mindez jelentőségét vesztette, de már akkor is, amikor Roosevelt elnök hírét vette, csak ennyit mondott: "felettéb érdekes".

- Magyarország korán elkezdte a béketapogatózásokat, mégis különösen rossz megítélés mellett fejezte be a háborút - mondja Joó András. - A háború menete során Románia sokkal fontosabb partnernek tűnt Hitler számára is. Az azonban inkább csak mítosz, hogy a román diplomácia "ügyessége" révén lekörözte volna a magyarokat, sokkal inkább a geostratégiai szempontok és a román haderő jelentősége volt előnyükre - az egyik vagy a másik oldalon. Sikeres kiugrásuk a hadsereg néhány ügyes vezetőjének és a királynak volt köszönhető.

Magyarország számára számos negatív következménnyel járt az is, hogy a magyar kormányok nem siettek tárgyalni a Szovjetunióval, de Magyarország nem is nagyon érdekelte a szovjeteket. A Litvinov-féle béke-előkészítő bizottság is inkább lehetségesnek tartotta a románokkal való megegyezést, mint a velünk kötendőt.

Volt néhány romantikus elképzelés: például a független Erdély gondolata szovjet fennhatóság alatt. Ennek voltak támogatói a román kommunisták között is, így például Petre Roman miniszterelnök édesapja, Walter Roman. Végül azonban ezt az elképzelést is felülírta a történelem.

A bécsi döntések által viszszajuttatott területek megtartására vagy a trianoninál igazságosabb határok meghúzására nem igazán volt esély. Ha szóba is került ilyesmi a béketapogatózások alkalmával, inkább csak a mézesmadzag célját szolgálta a nyugatiak részéről, konkrétumok nélkül.

És mire számíthattunk volna, ha Németország kerül ki győztesen a háborúból? Sok jóra akkor sem. Mint a történész mondja, a Kállay-kormány néhány elcsípett információja szerint Románia hallgatólagos ígéretet kapott a Führertől, hogy a második bécsi döntéssel kialakított elrendezést nem tekinti véglegesnek.