Az európai normákhoz szokott külföldi szemlélőnek, érthetetlennek tűnhet ez a pozsonyi hisztéria, a példátlan szlovák diplomáciai nyomás, hiszen Sólyom László mégiscsak a szomszédos uniós tagország egyik városába készült. Csakhogy olyan országba akart belépni, ahol rövidesen hatályba lép a módosított államnyelvtörvény, ahol a szlovák kormányfő a magyarok lakta déli régiókba, úgymond missziós munkára terelné a tiszteletet parancsoló hagyományokkal rendelkező, mostanság azonban nacionalista irányvonalat követő Matica slovenská aktivistáit, ahol Ján Slota a szlovák államiságot jelképező kettős kereszttel hálózza be ugyanezt a területet, a zempléni hegyektől egészen Párkányig, s ahol Robert Fico a pozsonyi várudvaron Szvatopluknak, az "ószlovákok királyának" kíván mielőbb monumentális lovas szobrot emelni, holott minden neves szlovák történész szerint a nagymorva fejedelemségben szlávok éltek. A szlovák nyelv jóval ezután, a szlovák identitás pedig évszázadokkal később formálódott. Méghozzá csaknem ezeréves együttélésünk idején, amelyet a jelenlegi kormánykoalíció legszívesebben letagadna. Ebbe a vonulatba zúdult be az elmúlt két nap hisztériája. E nacionalizmusnak történelmi és belpolitikai okai vannak. Az utóbbi esetben a sokasodó korrupciós botrányokról, az országot is sújtó gazdasági válság következményeitől igyekeznek elvonni a közvélemény figyelmét, mert még mindig sokan elkábulnak a magyarellenes szirénhangoktól. Ezúttal sem volt másként.

Hiba lenne azonban elhallgatni, hogy a magyar szélsőségesek hőbörgései rendszeresen újratöltik a pozsonyi populista közszereplők sistergő patronjait. Ezért ugyancsak ludasak abban, hogy uniós viszonylatban a szomszéd országok között jelenleg alighanem Magyarország és Szlovákia között a legfeszültebbek a politikai kapcsolatok.

Nem mellékes egy helyi ügy sem. Sok szlovák polgárt felháborított a révkomáromi önkormányzat évekkel ezelőtti, máig érvényes határozata, amely nem engedélyezte Cirill és Metód szobrának felállítását, valamelyik helyi köztéren. A városatyák szerint ez a kérés szimpla provokáció, hiszen a két szláv hittérítő sosem járt ezen a vidéken. A szlovák ajkú polgárok viszont Európa védőszentjeinek emlékét sértő magyar arroganciát emlegetnek azóta is.

Ilyen feszült helyzetben különösen nagy politikai baklövésnek minősíthető, hogy a szervezők az avatóra egyetlen szlovák politikust sem hívtak meg. Ezt a gesztust valószínűleg Sólyom László sem szorgalmazta. Pedig ebben az esetben azt a bizonyos botot az önmagukat felhergelő pozsonyi közjogi méltóságok sokkal nehezebben találták volna meg, habár ők ebben a politikai műfajban nem ismernek lehetetlent.

Ekkora pozsonyi hisztéria és a magyar melléfogás következtében Szent István révkomáromi szobra egy ideig nyilván nem a magyarok és nem magyarok közös történelmének, együvé tartozásának újabb jelképe, hanem leginkább a szlovákiai magyarság hátán csattanó nacionalista kirohanások egyik újabb hivatkozási alapja lesz.

Sólyom László a Révkomárom és Komárom közötti Duna-hídon nyilatkozik az újságíróknak