Az utolsó szovjet külügyminiszter és volt grúz államfő szerint előbb vagy utóbb a tavalyi háborúban orosz kézre került két terület visszatér Grúziába. A Népszabadság kérdésére kifejtett érvelés szerint, Moszkva akciójával a csecsenföldi és ingusétiai szeparatisták körében azt a látszatot keltette, hogy a Kaukázus több részre osztható.

- Ez csak egy rövid hidegháború - mondja azonos logika szerint Mikhail Szaakasvili grúz államfő. A magabiztosságot sugárzó politikus szerint csak addig tart a helyzet, amíg Vladimir Putyin az úr Moszkvában. Az orosz kormányfő a kicsinyes kakaskodásért sutba dobta országa érdekeit az Észak-Kaukázusban, de utódjainak megjön majd az esze. A 2003-as forradalommal hatalomra jutott államfő pedig meg is nevezi Grúzia egyetlen fegyverét a harcban: ez a demokrácia. Az ő olvasatában éppen a térségben páratlan jogállamiság az, ami a Kremlt támadásra késztette.

- Az ország megszállásának az vethet véget, ha egyszer Oroszország is valódi demokráciaként működik - mondja Nino Burjanadze, Szaakasvili egykori szövetségese, aki jelenleg a parlamenten kívüli ellenzéket vezeti. A volt grúz házelnök realistán nem hiszi, hogy Moszkvában küszöbön állna a jogállami fordulat, de ezért kell Grúziának ragaszkodnia a saját tisztaságához, amely ebben a nemzetközi meccsben az egyetlen eszköze Tbiliszinek.

A demokrácia a fegyver a területi integritásért vívott küzdelemben - vallja Grúzia három leghíresebb politikusa. A Tbiliszi feletti dombon viszszavonultan (vagy más értelmezés szerint szelíd fogságban) élő volt államfő, a diadalmas forradalom óta a városokban megutált és a folyamatos tüntetések miatt a fővárosból elmenekült jelenlegi elnök, valamint az életét a rendőrségtől féltő, testőrökkel körbevett ellenzéki vezér. Ritka egyetértés.

A grúz "demokrácia" talán legmélyebb válságát éli a háború első évfordulóján. A képviselők hónapok óta csak bizottsági ülésekre tudnak összegyűlni, a tüntetők által blokád alatt tartott parlamenttől meszsze. A júniusra tervezett plenáris tanácskozást kő- és tojászápor akadályozta meg. A rendőrség civil ruhás egységei esténként bosszúból lecsapnak a kormánynegyedben kempingező tüntetőkre, és az ellenzék vádjai szerint célzott lövéseket adnak le - a verekedés zűrzavarát kihasználva - az államfővel szembenálló prominens politikusokra. A hadsereg a fegyveres konfliktusban elszenvedett magas veszteségek miatt demoralizált, a média rejtélyes tulajdonváltások után a hatalom által szerkesztett egyenhíreket sujkolja, az igazságszolgáltatásban pedig a polgárok 85 százaléka képtelen megbízni. Az évek óta tartó bizalomhiány és kölcsönös vádaskodás a háborúval vált elviselhetetlenné, amelyben Grúzia elvesztette területének húsz százalékát.

- Szomszédot nem tudunk cserélni, de államfőt igen - mondja Burjanadze, aki állandóan a mobilját lesi, mert ha újra lecsapnak a rendőrök a tüntetőkre, ő azonnal ott akar lenni. - Szaakasvili vaksága csak tetézi azt a mély válságot, amelyet Grúzia átél. Az ország megrekedt és cselekvésképtelen - mondja Salome Zurabisvili volt külügyminiszter. - Minden nap, amikor az ország lakói arra ébrednek, hogy az elnöküket Szaakasvilinek hívják, veszélyes mindannyiunkra - teszi hozzá Tina Khidaseli a republikánus párttól. A három nő Tbiliszi egyik külvárosi hoteljében gyűlt össze, hogy századszorra is elismételjék vádjaikat a valaha szövetséges elnökkel szemben. Ők ugyanis mind ott álltak Szaakasvili oldalán, amikor győzött a rózsás forradalom.

Ha hiszünk a jelenlegi házelnöknek, éppen a közös élményből fakadnak a problémák. A nyugati egyetemeken tanult, feltörekvő David Bakradze tökéletes angolsággal vázolja a grúz politika rákfenéjét: a függetlenség óta államfőváltást mindig az utca kényszerített ki, az emberek csak az erő szavát ismerik. Az ellenzék felelőtlenül az utcára hajtja az embereket, mintha a támogatást a tüntetők számában kellene mérni. A kormány azon dolgozik, hogy végre felnőtté váljon a grúz politika, és a "radikális ellenzék" (kormánypártiak számára kötelező szóösszetétel) lássa be, hogy a viták helye a parlament.

A grúz politikusok meggyőzően, kivétel nélkül irigylésre méltó angolsággal tudják előadni igazukat. A nemzetközi sajtó előtt érvekkel próbálkoznak, az otthoniaknak a puszta káromlás és vádaskodás jut. Grúziában a másik oldal politikusa automatikusan orosz kém vagy legalábbis Moszkva embere. Tbilisziben a fiatalok többségének elege van. Mélyen kiábrándultak Szaakasviliből, akinek győzelme hat éve még büszkeséggel és optimizmussal töltötte el őket. Azóta tudják, hogy az új hatalom sem hajlandó teljesíteni a demokrácia két alapkövetelményét: a szabad választásokat és a szabad sajtót.

- Már 36 éves vagyok, de egyszer sem vehettem részt tiszta voksoláson - mondja Nino, akit az államfő emberei szorítottak ki a médiából. - Néhányakban komolyan felvetődött, hogy az ortodox egyház bonyolítsa le a választásokat - magyarázza David, milyen alacsony a bizalom az állami intézményekben. Az újságíró és a fiatal matematikus nem tudja, hogyan juthatna ki a gödörből Grúzia. Az ellenzék nem kínál alternatívát, egyetlen dologban értenek egyet: gyűlölik Szaakasvilit. Ha egyszer elérik a céljukat, atomjaira hullik szét mozgalmuk, és kezdődik minden előlről.

Nem áll jól a grúz demokrácia szénája; erre hivatkozva a jelenlegi és a volt államfő, a kormánypárti házelnök és az ellenzéket vezető elődje a Moszkva fölötti győzelmet várja. Csendben, neve elhallgatását kérve mondja egy nemzetközi diplomata Tbiliszi elegáns kávézójában: az oroszoknak nem Abházia és Dél-Oszétia függetlenségének elismerése a veszélyes precedens. A csecseneket és az ingusokat az bátorítaná fel, ha Moszkva egyszer kivonulna egy általa megszállt területről.

Tbiliszi, 2009. augusztus