Történt ugyanis, hogy 2005-ben a müncheni rendőrség egy márkás órák hamisításával kapcsolatos ügyben nyomozott. Látókörükbe került egy férfi, akinek a bankszámláját kapcsolatba hozták egy hamisított óra eladásával. A gyanú alapján házkutatást tartottak, de ennek során semmilyen bizonyítékot nem találtak. Legalábbis az órára vonatkozólag. Találtak viszont egy fél kiló hasist, és a férfit tüstént őrizetbe vették kábítószer-tulajdonlás miatt, majd fél év börtönre ítélték (amit utóbb felfüggesztettek). Az így csaknem rács mögé került férfi nem nyugodott bele a döntésbe: fellebbezett több bíróságnál is, végül a nagy jogi tanácstalanság miatt az ügye az alkotmánybíróságon kötött ki.

A taláros testület 2005-ben először neki adott igazat: a házkutatás - az ügy súlyához mérten - teljesen aránytalan, és túlzott akció volt. Az eredeti nyomozást azonnal le is állították. Csakhogy a tettenért müncheni férfi azonnal panasszal élt, miszerint az így nyert bizonyíték (vagyis a hasis) sem használható fel akkor ellene. Erről négy évig tartott a jogi huzavona, míg végül az alkotmánybíróság sokak szemében talán meglepő ítéletet hozott.

Mivel a büntetőjog egyik legfontosabb alapelve az igazság felderítése, így a jogellenesen szerzett bizonyítékok felhasználása csak különösen indokolt esetben tagadható meg - érveltek. Vagyis legfeljebb akkor, ha a rendőrök egyértelműen vagy szándékosan jogszabályba ütköző módon jutottak ahhoz hozzá. Itt nem ez volt a helyzet. Az ítélet hordereje persze nem ennél a pitiáner "hasisügynél" mutatkozik meg, hanem ennél jóval nagyobb fontosságú kérdéseknél: többek között a terrorelhárítás terén, ahol esetleg egy kisebb jellegű kihágás miatt elrendelt (akár jogellenes) házkutatás során jóval nagyobb horderejű bizonyítékokba futhatnak majd bele mintegy "véletlenül" a rendőrök. A bíróság előtt pedig hivatkozhatnak majd az alkotmánybíróság ítéletére: a bizonyíték márpedig bizonyíték, szinte mindegy, hogy miként került a nyomozók kezébe.