A Pozsonyhoz közeli Zonctoronyban (Turen), a Kis-Dunába siető Feketevíz partján levő családi házában találkozunk. Idestova egy évtizede ebben a faluban alapította meg a különböző típusú akkumulátorokat gyártó, forgalmazó és karbantartó céget, amely a szlovéniai TAB-Mezica Bateries társtulajdona, részben pedig saját vállalkozása.

- Máshol, Nyugaton is letelepedhettem volna. De én ezt a csendes, magyarok és szlovákok lakta falut és Dél-Szlovákiát választottam, mert a közép-európai népek mentalitása hasonló. Több egykori munkatársam Németországban és Ausztriában lakik. Te döntöttél a legjobban, mondogatják nekem, amikor találkozunk, mert a szlovákok és a magyarok, akárcsak a bosnyákok, sokkal szívélyesebbek, hamarabb fogadnak be, mint a németek vagy az osztrákok - tesz montenegrói vörösbort az asztalra.

Munír Pasagics 1945-ben született Zágrábban. Édesapja bosnyák, az édesanyja horvát, de ennek a titói Jugoszláviában nem volt jelentősége. Huszonöt éves volt, amikor a kelet-boszniai Srebrenicába költözött. Ez volt a Római Birodalom egyik legnagyobb balkáni települése, és évtizedekkel ezelőtt még ezüst-, ólom- és cinkbányáiról, nem utolsósorban pedig fürdővárosként ismerték messzi földön.

- Tizenkétezer munkahelyre mindössze nyolcezer helyi lakos jutott. A környékről szállították naponta a buszkaravánok a munkásokat. Kiemelt fizetést kaptak, nálunk még jugoszláviai viszonylatban is nagyon jól éltek az emberek - emlékezik vissza a jól megtermett, nyílt tekintetű férfi, aki már fiatalon bányaigazgató lett.

Hirtelen keserű sóhaj szakad ki belőle.

- Aztán ránk zúdultak a tragédiák. Az egész talán Tito halálával kezdődött, talán más okok miatt, ezt majd a történészek derítik ki. Pedig sokan, nagyon sokan azt hittük, hogy teljesen kimúltak az egyes népcsoportok közti, múltbéli sérelmek, etnikai, vallási és egyéb ellentétek. Aztán kiderült, hogy a volt jugoszláv elnök vagy elnyomta, vagy tompította mindezeket, mert elhunyta után, főleg a múlt század kilencvenes éveiben tűzhányóként törtek fel, és a véres balkáni háborúhoz vezettek - közli, aztán elhallgat. Láthatóan keresi magában az erőt, hogy folytathassa.

- Eljött 1995 júliusa. Srebrenicában évszázadokon át éltek békességben, sok esetben vegyes házasságban bosnyákok, szerbek és horvátok. Jó szomszédok, sokan pedig barátok voltunk. Azon a nyáron egyre több bosnyák menekült érkezett városunkba, mert az Egyesült Nemzetek Szervezete védett övezetté nyilvánította. Én már három évvel korábban elköltöztem a családommal Belgrádba, aztán a szlovéniai Mezicába, mert puskaporosnak éreztem a levegőt, féltettem a gyermekeim és a feleségem életét. Akkor nyáron megérkeztek Ratko Mladics tábornok vezetésével a szerb csapatok. Megígérték a néhány száz holland ENSZ-kéksisakosnak, hogy senkit sem bántanak, ők gyanútlanul, naivan vagy gyáván elvonultak. Aztán megkezdődött a szörnyű etnikai tisztogatás. Több mint nyolcezer bosnyák férfit és fiút lőttek agyon, sok ezer asszonyt és leányt erőszakoltak meg a katonák - rebegi.

Felesége, Fatime asszony felzokog és elrohan, mintha még most is menekülne a tragédia elől. A férje halkan teszi hozzá: - A feleségem szüleire és a húgom éppen náluk tartózkodó tizenöt éves fiára rázárták és rágyújtották a házat. Ott égtek porrá valamennyien... Tudja, a számok is döbbenetesek, mégis ridegek. Sokkal szívszorítóbb, ha belegondolunk, hogy minden egyes halottért özveggyé vált asszony, elárvult gyermek, édesanya, testvér zokogott. Nehéz szavakat találni, meg arra is, hogy békés szomszédok, ismerősök egyszer csak egymás ellen fordulnak. Hogy szomszédból, barátból gyilkos lesz, mert bizony nagyon sok esetben így volt. Sosem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Persze akadtak bátor, derék szerbek, horvátok és bosnyákok, akik életeket mentettek, de emberi mivoltukból kivetkezett gonoszok is.

Percekig nem tudunk szóhoz jutni. Vendéglátóm töri meg a csendet.

- Mostanság egyre gyakrabban jut eszembe egyetemi tanár nagybátyám, aki sokszor mesélte, hogy édesapjának volt egy neves német zsidó újságíró barátja. Ő a múlt század harmincas éveiben egyszer kíváncsiságból elment a már hatalomra került Hitler egyik müncheni nagygyűlésére. Ott annyira hatalmába kerítette a tömegpszichózis és a hisztéria, hogy egyszer csak ő is a tömeggel üvöltötte, hogy le a zsidókkal! Valahogy így mételyezhették meg az embereket a néhai Jugoszláviában is - meditál félhangosan.

Aztán elgondolkozva folytatta: - Évekkel ezelőtt felkerestem a rommá lőtt Srebrenicát. Olyan kifosztott lett, hogy évekig még a galambok és a verebek is elköltöztek onnan, mert azok sem találtak élelmet. Házamba horvátországi szerb menekült költözött. Nem haragudtam rá, mert őt is elűzték a szülőföldjéről. Mostanra már visszakaptam az egykori házamat. Nemrég ott találkoztam szerb, horvát és bosnyák barátaimmal. Iddogáltunk és szomorúan ismételgettük: Hát kellett ez nekünk? Virágzó országot döntöttek romba ostoba, hatalomra törő politikusok és hadvezérek. Ez a szörnyű balkáni tragédia ma és a jövőben is mementó lehet, hogy hova vezet a nacionalizmus, a gyűlölködés - sóhajtja.

Kérdezem tőle, nem tervezi-e, hogy végleg visszatér hazájába. - Hatvan-egynéhány évesen már nem óhajtok újabb változást. Szlovákia második hazám lett, két felnőtt fiam itt szerzett egyetemi diplomát, mindketten Pozsonyban vállalkoznak. Zágrábba, Srebrenicába csak rövid időre járunk vissza. Újra gyökeret ereszteni már nem tudnék, mert az utóbbi város már sosem lesz olyan, mint évtizedekkel ezelőtt. Az egykori lakóhelyem szépségeit, hangulatát viszont a lelkemben őrzöm.

Gondolataiban is visszatér Zonctoronyba.

- Szép falu ez a falu, ahol most lakom, de még nincs meg a csatornázás, orvoshoz is Szencre vagy Pozsonyba kell mennünk. Ezek a gondok az itteni magyarokat és szlovákokat egyformán nyomasztják. Ugyanígy vannak más településeken is, de még a szomszéd országok és ennél is nagyobb régiók és földrészek is. Van maguknak egy költőóriásuk, igen, igen, az Ady Endre. Még egyetemista koromban olvastam horvát fordításban, és azóta sem felejtem azt a verssorát. Mondja csak magyarul! - néz rám, aztán felderül az arca: - Igen, igen, a Magyar jakobinus dala! Bizony, bizony, "gyalázatunk, keservünk már ezer év óta rokon". Bárcsak sokan, nagyon sokan elolvasnák ezt az örökérvényű intelmet, és megszívlelnék. Kevesebb lenne a gyűlölködés a világon - szorítja meg a kezem, és átölel, amikor búcsúzkodom.