Belgrád, 2009. július

A szerb hatóságok hozzánk képest kicsit másként kezelik a romakérdést. Olykor-olykor például felhívást tesznek közzé, hogy "regisztrálni" lehet azokat a 8-10 éves gyerekeket, akik addig semmilyen formában nem szerepeltek a nyilvántartásban. Cigányok tömegei járják úgy az utakat, és élnek fertelmes kalyibákban, hogy adat sincs róluk sehol. Látni éppen lehet őket, mert a nyomor kis koldusai megrohanják a külföldi autókat, s kocogtatják rendesen az ablakokat (mint Szabadkán velem is megtörtént) pár dinárért, cukorkáért, ezért-azért. Úgyhogy egyáltalán nem lepődöm meg azon, hogy Belgrádban házigazdáim automatikusan lezárják belülről az autójukat, amint egy-egy kereszteződésbe érnek. Mert nincs a világon anynyi aprópénz, amit itt ki ne lehetne szórni.

Az életre mindez persze nem nyomja rá a bélyegét, nagy a nyüzsgés, estefelé pedig megbolydul a szerb főváros, s aki teheti, s van rá módja, beveszi magát a több ezer belgrádi étterem vagy mulatóhely valamelyikébe. A budapesti viszszafogott kortyolgatáshoz képest itt kifejezetten nagy a dínom-dánom, teljesen mindegy, hogy a vár Duna-körpanorámás éttermében vagy a "Szilikon-völgy" hangulatos vendéglőiben vagyunk.

A Nemzeti Színházhoz és a 150 éve épülő ortodox székesegyházhoz közeli kis utcát nevezték el a belgrádiak "Silicon Valleynek", de itt nem a számítástechnikai gurukra kell gondolni, hanem azokra a lányokra, akik besegítenek kicsit a természetnek, például a mellnagyobbítás módszerével. A hölgyek a költséges átszabások végrehajtására "szponzorkákat" keresnek. Mellesleg ezt egy vízen úszó csupa fa étteremben jegyezhettem föl, ahol magam is úgy kortyoltam a piciny nyakas üvegből a birsalmapálinkát, miként teszik a már említett Kusturica hősei például A papa szolgálati útra ment című egykori örökbecsű filmben.

Szombat este a Kalemegdan (a Hunyadi-uralta nándorfehérvári erőd, mínusz Dugovics Titusz, mert ő nem létezett, most már biztos) tövében egy nagyon alacsony férfi persze alaposan rávert Dilasék népszerűségére. A kalapos mexikóit Carlos Santanának hívják, aki egy gitárral a kezében s több zseniális muzsikus kíséretében adott feledhetetlenül teljes koncertet. Melynek végén kicsiny szózatot intézett a szerb nép jelenlévő, vidáman sörözgető tagjaihoz, ennek lényege az volt, hogy a békét "te és én" tudjuk csak megteremteni. Jókor mondta, jó helyen, a fiatalok értették, mire jó a "peace and love".

A fiatalok általában nem akarnak háborúzni. A szerb lakosság emlékezetében sokáig élni fog az értelmetlen és kegyetlen délszláv háború (1991-1995), melynek kirobbantásáért az egykori Jugoszlávia Szerbiája Montenegró és Koszovó elvesztésével fizet. Ez mikroszinten úgy fest, hogy a szerbek a háború vége óta minden mindegy alapon elkezdtek költekezni, megtakarításaikat ételbe, italba fektetik, s mindezt tetézik azzal, hogy irgalmatlanul sokat áldoznak a ruházkodásra. "Annyit szenvedtük, amíg annak idején bombázták Belgrádot - mesélte házigazdám egyik szomszédja -, hogy megfogadtam, ha vége lesz, mindig jól fogok élni, s nem verem a fogamhoz a garast."

No, ha már történelem, akkor tanácsos bevenni a programba a Tito-múzeum meglátogatását is. Nem minden tanulság nélküli. Először is azért, mert látni, hogy Josip Broz mennyivel fényűzőbb életet élt, mint a mi Kádár Jánosunk. Másodszor pedig azért, mert azért az is feltűnő, hogy a mai Szerbia nem szedi magát szét a titói örökség ápolásáért. A videokazettás felvételen a jugoszláv vezetőnek küldött külföldi ajándékok, s mint kiderül, azért kell megtekinteni, mert sok ajándéknak lába kélt a háború idején, amikor is a Tito temetkezési helyéül is szolgáló múzeumot kifosztották. Persze még így is bőven maradt ajándék - Tito 1980-as temetésére közel háromszáz országból érkeztek magas rangú látogatók. A szerbek történelemtudatának jellemző momentumaira lehet következtetni abból, hogy a Tito sugárutat a rendszerváltás lázában (ha volt ilyen valóságosan, de ez most itthon is kérdés) megszüntették ugyan, de a Tito születésnapjaira rendezett stafétafutásokat mostanában mégis föl akarják újítani. Igaz, más nevet adnak neki; most majd Ifjúság-staféta lesz, és az Ifjúság napján rendezik. De már nem a hatalmas vagy a Kis-Jugoszláviában, hanem a jóval kisebb, Rigómező nélküli Szerbiában.

Az étteremben aztán Tito elvtárs kedvencét választjuk az étlapról (nem így írják ám, de a pincér cselesen kacsint, amikor böngészni kezdünk). A szószos, penneszerű tésztára helyezik a rostonsült pulykaszeletet. Nem rossz, de azért továbbszökkenünk a pljeskavica irányába. A nagydíjas vörös (Vranac) az oka annak, hogy utunk végeztével - romakérdéstől, Santanától függetlenül - éltetni kezdjük Szerbiát. S amikor hazatérünk a Crvena Zvezda stadion környéki jól szituált lakásba, azt kérjük vendéglátóinktól, a nem minden szerb által kedvelt, sőt a fiatalok szerint "túl parasztosnak" tartott táncmuzsikát hallgassunk. De föltehetnek valami rendes balkáni cigányzenét is, mert azt is nagyon szeretjük.