A magyarság külföldi arcképe
A magyar történet a viszontagságok és valószínűtlenségek sorozata. Néha már ott álltunk, a végső bukás partján. A csoda mindig az utolsó percben jött. De a csoda se segített véglegesen." Eckhardt Sándor történész megállapította, hogy a magyarság külföldi hírnevének fénykora a szabadságharc volt, és hozzátette, hogy a "felületi kép majdnem mindig a politikai helyzet függvénye volt".
Idegen nyelvű könyvek és bibliográfiák sorozata tanúskodik arról, hogy az 1956. októberi felkelés, forradalom és szabadságharc egy új fénykort jelentett, s ebbe a keretbe illeszthetjük az elsősorban a német nyelvű országokban rendezett ez évi eseménysorozatot a vasfüggöny lebontásának huszadik évfordulóján, mely oly fontos szerepet játszott a német egységhez vezető úton.
Ezért vált ki gyakran meglepetést, sőt néha döbbenetet az a negatív, helyenként szinte rémületbe ejtő kép, amit az utóbbi időben a nyugati sajtó és az elektronikus média a magyar helyzetről rajzol. Nem kétséges, hogy mióta a Jobbik 2007. augusztus 25-én ünnepélyes keretek között életre hívta a Magyar Gárdát, az egyenruhás katonai alakzatokban mozgó fegyvertelen egységeket bemutató fotók illusztrálják nemcsak a magazinokban, hanem a színvonalas napi- és hetilapokban közölt beszámolókat is a hazai közállapotokról. Nincs olyan külföldi televíziókban látható híradó vagy riport, amelyben az operatőr vagy a tudósító kihagyna egy vágóképet a formációkban masírozó vagy tüntető fekete egyenruhás, árpádsávos, bakancsos gárdistákról.
Nem meglepő, hogy a szlovák és cseh, román és szerb lapok a magyar politikusok fellépéseit Erdélyben és a Felvidéken összekapcsolják a szélsőjobboldal vizuális, vagyis egyenruhás, jelképes, árpádsávos, zászlós kommunikációval, hogy minden utalást a Kárpát-medencei magyarságról félelmet keltő irredentizmusnak állítanak be. Nem térek most ki arra, hogy ezekben az országokban is tömegével van példa romaellenes, nemzetiségi és idegenellenes - nem utolsósorban magyarellenes - gyűlöletre, és hogy a szomszédos országok sajtója sem mentes a torzító és túlzó állításoktól.
A német nyelvterület tekintélyes lapjai, és az angol nyelvű ismert sajtóorgánumok is, mint a Financial Times, az Economist és New York Times az utóbbi időben csak az aggasztó magyar eseményeket emelik ki gyakran óriási fotókkal illusztrált riportjaikban, mint a roma gyilkosságok sorozatát, a gárdisták felvonulásait, a faji vagy vallási gyűlölet szítását a jobboldali sajtó egy részében s mindenekelőtt a Jobbik vezetőinek többé-kevésbé nyílt rasszista és antiszemita célzásait.
Ehhez jött az európai választások után "a nyíltan fasisztán érvelő Jobbik" (Süddeutsche Zeitung, július 9.) átütő sikere és a jelentések, hogy egy rendőrszakszervezet szorosan együttműködik ezzel a szélsőjobboldali párttal. A Neue Zürcher Zeitung, a hamburgi Die ZeitDie Welt, a bécsi Kurier, a Standard és a Profil félreérthetetlenül rámutattak arra, hogy a Fidesz és Orbán Viktor nem ítélik el egyértelműen a rasszista és erőszakos fellépéseket. és a
A csődöt vallott MSZP-SZDSZ-kormánypolitika elsőrendű felelősségét a gazdasági válságért a külföldi sajtó sem vitatja. A Financial Times (június 19.) kelet-európai szerkesztője, Stefan Wagstyl rámutatott arra, hogy a jobbközép Fidesz 56 százalékos példátlan győzelmét a szocialisták inkompetenciája, korrupciója és a választók félrevezetése okozta. Ugyanakkor figyelmeztetett arra, hogy a szélsőjobboldal nagyobb veszélyt jelent, mint Nyugaton, mert a politikai intézmények gyengébbek és a rendőrség, a bíróságok és a média jobban ki van téve a politikai és pénzügyi nyomásnak. Idézte George Sorost, aki a politikai extremizmus súlyos kockázatára figyelmeztetett.
A "győzelem retorikája" (Szilágyi Anna) és a jobboldal választási sikere a politikai közbeszéd átformálásában bumerángként hatott a nyugati sajtóban. A bécsi Kurier tudósítónője Monoron, a Süddeutsche Zeitung riporternője Mosonmagyaróváron és Ózdon, a Neue Zürcher kelet-európai tudósítója Kiskunlacházán és Komáromban beszélgetett jobboldali választókkal, illetve hallgatta meg a Jobbik vezéreinek kirohanásait a "cigánybűnözés" és a "hazátlan árulók" ellen.
A Magyar Gárda jogerős betiltása ellen tiltakozó gárdisták szombati tüntetését, ahol több száz fő kórusban üvöltött a "mocskos zsidók" és a "hazaárulók" ellen, a nyugati sajtó szintén részletesen és fényképekkel jelentette. Ugyanúgy, mint a Jobbik döntését, hogy a nyugati tudósítóknak ezer eurót kell letétbe helyezniük, mielőtt interjút kapnak Vonától, vagy más vezetőktől, és a pénzt csak akkor kapják vissza, ha "korrektül" írnak (Neue Zürcher, június 10.).
A jobboldali lapok "az ország destabilizálásában érdekelt külföldi titkosszolgálatokat" látnak "a szembeötlő célzatosság hátterében", s a "nyugati újságírókat húsz éve ugyanazok a javarészt liberális megmondó emberek segítik" (Heti Válasz, május 7.), míg a szélsőjobbra csúszott lapok, mint a Magyar Hírlap, személy szerint gyalázkodva támadnak olyan elismert német újságírókat, mint Christian Schmidt-Häuert, aki több alapos könyvet írt a Szovjetunióról. Különösen erős "internetbombázásnak" teszik ki a magyar származású szerzőket, mint Dalos György (NZZ) vagy Kristina Koenen (Die Welt). Az újságok és a tévéadások felelős szerkesztőit pedig különböző jobboldali külföldi magyar "közírók" és hivatásos emigráns funkcionáriusok öntik el tiltakozó és fenyegető e-mailek áradatával.
Majdnem három évtizeddel ezelőtt "Az igazság bürokráciája - Hogyan manipulálják a kommunista kormányok a híreket" című könyvemben részletesen foglalkoztam a Szabad Európa, a nyugati rádiók és sajtó elleni kampányokkal. Erre ma is vannak példák: az ujgur kisebbség elnyomása után Kínában vagy a csecsen háború alatt és után Oroszországban. A jobboldal védelmezői nem a taszító vagy veszélyes valóságos állapotokat akarják megváltoztatni, hanem az újságírók által mutatott tükröt szeretnék összetörni.
A szabad sajtót azonban sem a diktatúrák óriási apparátusa, sem a magyar jobboldal szabad csapatai nem tudják elhallgattatni. Olyan orgánumok, mint a Die Zeit, a Die Welt vagy a Süddeutsche Németországban, mint a Neue Zürcher vagy a Tagesanzeiger Svájcban, a Profil, a Kurier vagy a Standard Ausztriában a visszásságokat, a korrupciót vagy jobboldali radikalizmust saját országaikban is könyörtelenül bírálják és leleplezik. Ugyanez vonatkozik a New York Timesra, a Financial Timesra vagy a Corriere della Serára és a Le Monde-ra.
A tudósítók néha tévednek, néha rosszul írják a magyar neveket, néha túloznak, mint ez a modern globális kommunikáció idején sok kollégával más országok vonatkozásában is előfordul. Mindez azonban nem változtat azon, hogy Magyarország külföldi arcképe sajnos a rendszerváltás óta nem volt ennyire negatív, időnként aggodalmat keltő, mint az elmúlt hónapokban és hetekben. Nem a Tel-Aviv-Washingon-tengely, nem a KGB, nem egy összeesküvés áll a háttérben, hanem egyszerűen a globális kommunikáció mechanizmusa működik együtt az írott és elektronikus média hagyományos versengésével.
A politikai, gazdasági és társadalmi helyzet megváltoztatása, a szélsőségek elleni közös nyílt fellépés nélkül az ország nemzetközi képét megváltoztatni aligha lehet. 1956 és 1989 mint a fénykor emléke megmarad. A rólunk alkotott nyugati kép és a magyarok önképe közötti mai szakadék emlékeztet Keresztury Dezső írására az idézett esszékötetből. "A magyar fejlődés egyik legjellemzőbb tulajdonsága a mohácsi vész óta mind fokozottabb mértékben az, hogy az országló hatalom s a nemzeti géniuszt őrző szellem csak egy-egy szerencsés történelmi pillanatban találkozik."