Aki a 70-es években már nézett televíziót, aligha felejti az amerikai képviselet tetejéről felszálló utolsó helikoptert.

Utólag könnyű okosnak lenni. "Soha nem éreztem akkora feszültséget és nyomást. Amerika éppen több mint 500 ezer katona háborúba küldésére készült, hogy a halálos veszteségek végül meghaladják az 50 ezer főt, a sebesülteké a végtelenbe szökjön, az országot pedig élesen megossza délkelet-ázsiai részvételünk. Néhányan, civilek a Pentagonban... Amerikának a háborúból való kivonása, és a tárgyalások megkezdése mellett érveltünk. Aligha volt ez puhány álláspont, de Washington antikommunistáinak és meg nem békélőinek felfokozott hangulatában gyakran céltáblaként és sebezhetőnek találtuk magunkat" - írja egykori munkatársa, Leslie H. Gelb az idén megjelent könyvében.

Mint Thomas W. Lippman, a Washington Post online kiadásában megjelent nekrológjában emlékeztet, McNamara egyik legkíméletlenebb kritikusa, David Halberstam szerint: "nincs rá kedvesebb vagy enyhébb szó: bolond volt". Az egykori vezető külügyes hivatalnok, Chester L. Cooper visszaemlékezéséből viszont egy rendkívül felkészült, az információkat szivacsként magába szívó döntéshozónak a képe bontakozik ki.

Mc Namara már nyugdíjasként, állítólag egy évet gondolkodott rajta, hogyan szólhatna a leghatékonyabban az apartheid sújtotta Dél-Afrikában elmondandó beszédében. Végül szép beszéd sült ki belőle, amelyben - fehér közönség előtt - emlékeztetett az amerikai rabszolgaságra, a "szégyenteljes megkülönböztetésre". De ez ma csak lábjegyzet. (Sz. L. L.)