Közel-Kelet: a neheze hátravan
A június 7-i libanoni választásokon meglepetésre a Washington- és Rijad-barát szunnita koalíció nyert az Irán által támogatott síita Hezbollahhal és keresztény szövetségesével szemben. Ez megkönnyebbülést hozott a térségben (többek között talán magának a Hezbollahnak is, ugyanis feltehetően ők sem szeretnének a nemzetközi elszigetelődés eredményeként egy második Gázai övezeten uralkodni), de a kormányalakítási tárgyalások még hátravannak. Michel Szulejman elnök Szaad Haririt kérte fel kormányfőnek: a dúsgazdag Hariri család fiatal politikusának bírálói szerint Szaad nem elég államférfi és karizmatikus vezető ahhoz, hogy megbirkózzon a Hezbollahhal, mely a tárcák harmadát plusz egyet, azaz vétójogot követel magának. A síita szervezet eddig is vétójoggal rendelkezett a kabinetben, a tavalyi dohai megállapodások alapján. Hariri ugyan közölte: szeretne síitákat a nemzeti egységkormányába (nála sincs napirenden a Hezbollah lefegyverzése), de a vétójogról hallani sem akar. A tárgyalások hosszúak és kényesek lesznek, s feltehetően a lényeg nem is Bejrútban dől el. Sokat elárul, hogy a választások után nem sokkal Damaszkuszban tárgyalt Abdel Aziz bin Abdullah szaúdi herceg. Elemzők szerint a libanoni kampány nyugodtsága annak köszönhető, hogy Szíria és Szaúd-Arábia viszonya látványosan javult az elmúlt hónapokban.
A Hezbollah vezetését azonban feltehetően sokkal jobban lefoglalta az, mi történik Iránban. A június 12-i választások vitatott eredménye után a reformpárti erők tömegtüntetéseken tiltakoztak - nem az iszlám köztársasággal szemben, hanem annak elnöke, Mahmud Ahmadinezsad és az általa levezényelt, feltételezett választási csalás ellen. A tüntetéseket vérbe fojtották. Ma is kérdés, miért borította fel a választás valószínű elcsalásával az iráni vezetés a kényes, képmutató társadalmi szerződést a néppel, amely az elmúlt 30 évben működött. Mindenesetre feltételezhető, hogy felgyorsul a papság kiszorulása és a Forradalmi Gárda, a "neokonzervatív" civilek benyomulása a hatalomba, gazdaságba. Ez kedvezhet a Hezbollahnak. Kellemetlen viszont Obamának, aki komoly "vereséget" szenvedett, mielőtt el tudta volna kezdeni a kapcsolatok új alapokra való helyezését.
Obama közel-keleti elképzelésében a regionális megközelítés dominál, és az izraeli-palesztin békefolyamathoz is efelől közelít. Elmúlt már az idő egy "egyszerű" izraeli-palesztin béke fölött. Az izraelieknek és a mérsékelt palesztinoknak is az az érdeke, hogy Izrael az összes arab állammal kössön békét, amire utóbbiakban van is - ki nem mondott - hajlandóság. Ugyanis kit érdekel, mit mond a radikális Hamasz, ha 22 arab állam áll oda a palesztin hatóság vezetője mellé, mondván, támogatják a békeszerződést? De itt még nem tartunk.
Egyelőre Washington a Ciszjordániában épülő zsidó telepek leállítását próbálja meg elérni, amibe az izraeli vezetők aligha fognak belemenni. Egyrészt szétesne a kormánykoalíció, másrészt a jelenlegi izraeli vezetés szerint a telepeknek semmi közük a békefolyamathoz. A gázai kivonulás "sikertelenségével" (Hamasz hatalomra kerülése) és azzal érvelnek, hogy 1967 előtt nem voltak telepek Ciszjordániában, mégis támadtak a palesztinok. A jelenlegi izraeli vezetés legnagyobb félelme a palesztin "menekültek visszatérésének joga", azaz szerintük a palesztin vezetés célja, hogy elarabosítsa Izraelt a menekültekkel, s így Izrael megszűnjön zsidó államnak lenni. A menekültek visszatérését a palesztin vezetők is populista célokra használják, nem készítik fel a társadalmat arra, hogy a visszatérés sosem történhet meg. Ezért pusztába kiáltott szó, amikor a Hamasz közli: hajlandó hosszú távú tűzszünetre. Az izraeliek a végső békemegállapodásban rögzítenék a lemondást a további követelésekről, amire persze a Hamasz nem lenne hajlandó.
Ezzel együtt a térség mérsékelt erői sokat remélnek Obamától, akinek adminisztrációja úgy tűnik, megértette a szereplők kényszerpályáit, és talán hajlandó leleplezni a képmutatást, amely oly sokszor a megoldások akadálya a Közel-Keleten.
