Féléves EU-elnökségének utolsó napját is elégedetten, a siker biztos tudatában zárta Csehország: a török csatlakozási tárgyalások miniszteri ülésén megnyitották az adózási fejezetet, így a szükséges 33-ból már 11 témakörben folynak az egyeztetések Ankarával. Az eseményen az uniós feladattól búcsúzú Kohout külügyminiszter jelképesen átadta a stafétabotot a svédeknek, akik szintén pártolják a török belépési szándékot. Ám nyilvánvaló, hogy a törököknek még nagyon sok reformot meg kell valósítaniuk, és a nagy tagállamok eleve ódzkodva figyelik a közeledést.

A cseheket - főként a nyitány után - nagyon sok bírálat érte: igaz, megörököltek egy sor válságot, és kaptak melléjük még néhányat, mihelyst januárban beültek az elnöki székbe. A hiperaktív Sarkozy államfőtől ráadásul nem volt egyszerű átvenni az ügyeket. Prága rosszul nyitott: a gázai konfliktus, majd az ukrán-orosz gázvitában csetlettek-botlottak. Köznevetség tárgyává váltak, amikor a tanácsi épületben felállított Entropa műalkotásról kiderült, hogy nem huszonhét művész alkotása, hanem egyedül a cseh Cernyé. Nem segített az elnökség közben megejtett kormányváltás sem, az újak egy része nem tudta felvenni a lépést, és néha azt sem tudta, hol van.

Hármas célt tűztek maguk elé a csehek: gazdaság, energia és külkapcsolatok. Az első kettő adta magát, míg a harmadikban megragadható valamiféle önálló cseh törekvés. Persze az uniós elnökséget hiba túlértékelni - az adott ország sokat költ az eseményekre, de szerepe jórészt a vitavezetésre korlátozódik. Ha diplomatái ügyesek, becsempészhetnek némi nemzeti érdeket is a tárgyalásokba.

A gazdasági válságkezelésből a csehekre jutott, hogy fenntartsák az egységet, és ne engedjék a nemzeti intézkedések mentén szétszaladni a huszonheteket. A meghatározó elem azonban a nagy tagállamok érdeke volt, vagyis ők diktálták a szöveget és az iramot is.

A svédek is öröklik a problémákat, nem utolsósorban az intézményi válságot, amely a liszszaboni szerződés és az ír népszavazás körüli bizonytalanságból fakad. Ők a klímavédelmet és a balti-tengeri stratégiát karolják fel - miközben tudatában vannak annak, hogy a gazdasági válságkezelésből, a külpolitikai kihívásokból bőven kijut nekik is. A megoldás pedig csak anynyiban függ tőlük, hogy finoman erőltetni tudják-e a kompromisszumokat a huszonhét ország között.