Peking, Tiananmen tér, 2009 nyara. Naponta bel- és külföldi turisták tízezrei fordulnak meg itt. És azt tapasztalják, hogy több mint húsz évvel az úgynevezett Tiananmen téri események után is - finoman fogalmazva - igen erős a rendőri jelenlét a környéken. Nagyjából a repülőtéri felhajtásokhoz mérhetőek a biztonsági intézkedések. A téren egyen- és civil ruhás rendőrök, oszlopokra szerelt kamerák vigyázzák a nyugalmat.

Bonyolult világban élünk, bizonyos mértékig érthető az óvatosság. Az viszont már eléggé érthetetlen, hogy miért kell vegzálni a téren forgatni akaró tévéstábokat. Nemzetközi tévés- és újságírócsapatunk ugyanis azonnal fenyegetően fellépő rendőrök gyűrűjébe kerül, megtiltják a forgatást, és begyűjtik útleveleinket. Bár nem értjük, mit magyaráznak, fontoskodásuk azt jelzi, hogy akár komoly bajba is kerülhetünk. Néhány percen belül rendőrfurgonok érkeznek, vélhetően azért, hogy szükség esetén gondoskodjanak az elszállításunkról.

A Tiltott Város főkapuja, tűzveszély

Hogyan veszélyeztethetik a videokamerák Kína leglátogatottabb turistalátványosságát? Ahol amatőrök szabadon videózhatnak, fényképezhetnek, miért van ugyanez megtiltva a profiknak? Nagyon is feltételezhető, hogy a belügyi hatóságok nem a látnivalót félik, hanem azt a valószínűsített mondanivalót, amihez a külföldi riportereknek a Tianenmen tér szolgál háttérként.

Tévés kollégáink a Magyar Televízió Panoráma műsorának készítenének helyszíni riportot. Feltehetően eszük ágában sincs felforgatni a hatalmas Kína békéjét, megsérteni biztonságát, területi integritását, csupán egy öt-hat mondatos úgynevezett standup-ot szeretnének felvenni, háttérben a Mennyei Béke kapujával. De nem hagyják őket békében. Mert feltételezik - ami igaz is -, mondanivalójukat a húsz évvel ezelőtti Tiananmen téri események felidézésével kezdenék.

A rendőrség gyakorlatilag elzavarja a térről a nemzetközi forgatócsoportot. Külügyminisztériumi kísérőnk, szegény Ma kisasszony, hiába perlekedik a rendőrökkel, hiába villantja fel engedélyeinek és igazolványainak széles tárházát, a szervek nem tágítanak. Ez van, ha nem tudja a belügy, mit csinál a külügy. A külügy meghív egy csomó külföldi újságírót, mert be szeretné mutatni a világnak, hogy Kína szabad. Erre a belügy meg azt mutatja meg, hogy mit nem szabad. Egyelőre a belügy tűnik erősebbnek.

Kína, úgy tetszik, a nyitás nyűgeit nyögi. A legszebb arcát mutatná, és zavarja, ha észreveszik szemölcseit. A kínai hivatalnokok, illetékesek, funkcionáriusok még nem szoktak hozzá a nemzetközi média stílusához, ahhoz, hogy a riporter kérdez, kételkedik, kötözködik, kekeckedik. Tény persze, hogy a világsajtó nem mindig jóindulattal közeledik Kínához. Mesélik, az olimpia idején neves külföldi tévétársaságok is szűrőt raktak objektíveik elé, amikor úgy ítélték meg, nem elég nagy a szmog, szürkíteni akarták egy kicsit a perspektívát. Nem szép dolog, de egy tényleg nagy, és erős országnak ezt is el kell tudni viselnie.

Másnap, a Mennyei Béke kapujánál megismétlődik a rendőrök irántunk tanúsított kitüntetett figyelme. Azonnal gyűrűbe fognak bennünket egyenruhások, és egyenruhátlanok. Még az előző napinál is szigorúbbak, és az amatőr kamerákat sem engedik dolgozni. A riportercsapatban van néhány öreg róka, aki jól ismeri a dörgést. Azt mondják, attól nem leszünk beljebb, sőt semmi jó nem sül ki belőle, ha ujjat húzunk a hatósággal. Maradunk ennyiben.

A panorámásoknak végre a Nagy Falnál sikerül megcsinálniuk a standup-ot. Mint tudjuk, amúgy is a mondanivaló számít, nem pedig a háttér.

Peking, 2009. június