Az eddigi kutatások szerint azonban százhetven-száznyolcvanezren - a valamikori NDK lakosságának jó egy százaléka - rendszeresen jelentett az önmagát a "kommunista párt kardjának és pajzsának" tartó titkosrendőrségnek. - A spiclik legalább hetven százaléka meggyőződésből dolgozott, húsz százalékot megzsaroltak. Tíz százalék csak a pénzért szállított információkat, de a Stasi ezt a fajta hírszerzést nem igazán kedvelte - sorolja Stephan Wolf.

A titkosszolgálati archívum munkatársa "Pierre" kartotékjának kinagyított másolatán mutatja be a Berlinben dolgozó külföldi újságíróknak, hogyan működött a Honecker-rezsim mindent figyelő és mindent behálózó szervezetének nyilvántartása. A hatalmas teremben tárolják a Stasi által kiállított több mint 39 millió kartoték egy részét. Az automata által mozgatott rekeszekben ott van az NDK postai forgalma is, az állambiztonság emberei szorgosan mikrofilmre rögzítették a leveleket, a táviratokat. Sőt, írásmintákat is beszereztek, hogy biztosan azonosítsák a feladót. A "cég" mérnökei sem tétlenkedtek: 10/10 fedőnéven olyan masinát fejlesztettek ki, amely egyszerre akár ötszáz borítékot tudott felgőzöléssel, "sérülésmentesen" felnyitni.

A keletnémet múltutazás helyszíne a szürke panelházakkal körbevett, kacskaringós utakon megközelíthető óriási betontömb. A valamikori Állambiztonsági Minisztérium központi épülete Berlin Lichtenberg kerületében található: a néhai Stasi-főnök, Erich Mielke főhadiszállásának is egykor otthont adó komplexumban ma a BStU működik. A rövidítés a Stasi-iratok megőrzéséért, feldolgozásáért és hozzáférhetőségéért felelős szövetségi megbízott hivatalát "fedi". A százmillió eurós éves költségvetéssel működő, 1800 főt foglalkoztató intézményt a német köznyelvben inkább a mindenkori vezető után emlegetik. Az első megbízott, Joachim Gauck lelkész és keletnémet polgárjogi aktivista nyomán Gauck-hivatalnak, majd a 2000-ben utódként érkező Marianne Birthler révén Birthler-hivatalnak hívják.

Az NDK-s időkben a külkeres pályafutással felhagyó és inkább az evangélikus egyházban "alámerülő" zöldpárti politikusnő nem győzi hangsúlyozni, hogy a BStU létezése alapvetően keletnémet vívmány. A volt szocialista állam első szabadon választott, mindössze hat hónapot megélt parlamentje döntött arról még 1990 augusztusában, hogy a Stasi-iratokat hozzáférhetővé teszik. Keleten és Nyugaton persze sokan legszívesebben megsemmisítették volna az "aknáknak" minősített dokumentumokat, amelyek "bedarálását" az állambiztonság az 1989. novemberi berlini falomlást követően rohamtempóban már el is kezdte. A dokumentumok és a mikrofilmek bezúzását csak azt követően hagyták abba, hogy keletnémet ellenzékiek - a nép nevében - megszállták a 91 ezer hivatalos állományú "csekistát" számláló Stasi központját. További tiltakozások, épületfoglalások és éhségsztrájkok kellettek ahhoz, hogy az újraegyesített német parlament 1991 decemberében elfogadja a BStU-t létrehozó törvényt.

Birthler szerint a zárt archívumok sokkal veszélyesebbek, mint a nyitottak, a Stasi-múltat őrző-feldolgozó hivatalt változatlan hevességgel bírálják. Hol a pártpolitika érdekeit szolgáló, tendenciózus leleplezésekkel, hol hanyagsággal, felületességgel, szakmai hozzá nem értéssel vádolják őket. A kritikák ellenére az intézmény mégis komoly "közönségsiker". Eddig közel 1,7 millióan tekinthettek bele a róluk vezetett Stasi-aktákba. Az érdeklődés egyáltalán nem lanyhul, havi átlagban még mindig nyolcezer megkeresés érkezik. A tömeges igény miatt akár két évet is kell várni, amíg előkerülnek a keresett dokumentumok, mikrofilmek.

Sorsok az archívum polcain

A liberális berlini napilap, a Der Tagesspiegel szemében ugyan "a BStU az egyik legjobb dolog, ami a keletnémetekkel történt", az archívum mégis rengeteg gyúanyagot rejt. Birthleréket a közelmúltban azért vették össztűz alá, mert csak most és véletlenül derült ki, hogy az immáron 81 éves Karl-Heinz Kurras nyugalmazott nyugat-berlini rendőr a Stasi ügynöke volt. Az a Kurras, aki 1967 júniusában a Deutsche Oper közelében lelőtte Benno Ohnesorgot. A német-romanisztika szakos egyetemista társaival a néhai perzsa sah, a zsarnoknak tartott Reza Pahlavi látogatása ellen tiltakozott, a festékes zacskókat, tojásokat és paradicsomokat hajigáló tüntetőkre előbb a sah hívei, majd a karhatalom tagjai rontottak rá. A politikai rendőrség kötelékében, civilben szolgálatot teljesítő Kurras mindkét perében azt vallotta: az utcai harccá fajult összecsapásban a diákok az életét fenyegették, ezért önvédelemből használta 7,65 mm-es Walther PPK-ját. Ennek szögesen ellentmondott, hogy áldozatát hátulról, közvetlen közelről lőtte fejbe. Az igazságszolgáltatást mindez kevéssé érdekelte. A fegyverekért bolonduló detektívet - a testület és a politika hathatós segítségével - felmentették a gondatlanságból elkövetett emberölés vádja alól.

Kurras gyilkos tettének mindazonáltal komoly politikai következményei lettek: a 26 éves Ohnesorg halála olaj volt a tűzre, a nyugat-berlini diákmozgalmak radikalizálódása végül elvezetett a szélsőbalos városi gerillamozgalmakhoz, így a gyilkos terrorakcióiról elhíresült Vörös Hadsereg Frakció (RAF) születéséhez.

A Stasi-spicli szenzációként kezelt lelepleződése nyomán Németországban heves történészi és sajtóvita bontakozott ki arról, hogy a már 1955-ben beszervezett rendőrtiszt vajon nem a keletnémet állambiztonság megbízásából gyilkolt-e? S a nyugat-berlini diákok is ugyanolyan radikális eszközökhöz nyúltak volna, ha tudják, hogy Kurras nemcsak az NSZK "reakciósnak" tartott politikai elitje "zsoldjában állt", hanem a népi demokrácia titkosszolgálatának is dolgozott? Sőt, titokban belépett a Német Szocialista Egységpártba is.

S vajon hány, Kurrashoz hasonló csontváz lapul még a lichtenbergi szekrényekben?

A kérdésre sem Birthler, sem Wolf nem tud válaszolni. Az utóbbi a túra során egy lemezszekrényre mutat. Állítólag itt, az ittasan vezető, sikkasztó és más "kihágásokat" elkövető Stasi-tisztek dossziéi között feküdt a nyugat-berlini rendőrügynök anyaga is, amíg azt a hivatal két munkatársa előbányászta. Míg a Kurras-botrány nyomán többen sürgették, hogy a BStU-t végre olvasszák be a szövetségi levéltárba (Bundesarchiv), Birthler azzal kontrázik, hivatalának még hosszú évtizedekig van tennivalója. A külföldi tudósítók alig győzik feljegyezni a jelentős részben feldolgozatlan iratmennyiséget kifejező számokat: az akták hossza 112 kilométert tesz ki, emellett 1,4 millió fotót és diát, 170 ezer film-, video- és hangdokumentumot őriznek. Az utóbbiak közül - az időközben elavult, kiselejtezett technikai berendezések hiányában - sokat nem is tudnak "megszólaltatni", illetve digitális hordozóra átmenteni. Arról a mintegy 16 ezer zsáknyi bedarált iratról és mágnesszalagról nem is beszélve, amelyet a berlini fal leomlása után a Rézüstben találtak. A Stasi Rézüstnek hívta e fémmel beburkolt, lehallgatásbiztossá tett termet, ahova eredetileg az új számítógépközpontot tervezték, de végül a bezúzott dokumentumokat tárolták. A papírfecniket eddig kézzel próbálták öszszerakni, nagy reményeket fűznek a Fraunhofer Intézet által kifejlesztett digitális "puzzle-programhoz".

A BStU jövője bizonytalan, a Bundestag várhatóan a következő törvényhozási ciklusban dönt a hivatal sorsáról. Birthler szerint a keletnémetek összességében büszkék lehetnek az állambiztonsági levéltárra. Nemcsak azért, mert az sokat tett annak érdekében, hogy szembenézzenek a kommunista múlttal, az ügynökügyeket ne söpörjék a szőnyeg alá. A náci diktatúra feldolgozásával az egykori NSZK jó másfél évtizedet késlekedett. Az NDK bukása után ezt a hibát már nem követték el.

Berlin, 2009. június