Jugoszláviában a "hideg napok" szörnyű krónikája iskolai tananyag lett, ám legnagyobb tabunak számítottak az 1944-1945-ben történt német- és magyarellenes retorziók. A titói Jugoszláviában sok tabut ki lehetett kezdeni, azonban ezt a kérdést nem lehetett felvetni. A titói Gulagról a hatvanas években regény született, a partizánretorziókról azonban a közbeszéd nem tudott. Természetesen nemcsak az ártatlan magyar áldozatokról, hanem a szerb, a horvát, a macedón vagy a szlovén áldozatokról is tilos volt beszélni.

Ez a nagy tabu erőteljesen befolyásolta a magyar kisebbség nemzeti öntudatát, hiszen csak a magyar bűnöket tartották számon, ám az ellene elkövetett bűnök viszont kiszorultak a közbeszédből. A múlt a kollektív öncenzúra tárgya lett, az a nemzedék, amely érett fejjel élte át, tapasztalatait nem adta tovább az új nemzedékeknek. A tiltás olyan kemény volt, hogy életveszélyes volt emlékezni rá. Az emlékezet feletti diktatúrát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a kilencvenes években, amikor már nem volt túl kockázatos a kérdés szellőztetése, akkor sem kerültek elő olyan írásművek, regény vagy szociográfia, napló vagy vallomás, amelyben a kortárs értelmiségiek tettek volna tanúságot.

Nemcsak a félelem idézte elő a kollektív amnéziát, hanem a Tito-korszakban bekövetkezett változások is. Az ötvenes években, később egyre inkább Jugoszláviában nagyobb megértéssel kezelték a kisebbségi kérdést, mint a többi szocialista országban. Ebben a helyzetben a tanúnak számító nemzedék kompromisszumot kötött a titoizmussal, nemcsak a politikai nómenklatúra vagy az értelmiségi elit kompromisszuma volt ez, hanem az egész közösségé, hiszen kilátástalan volt a múlt sebeit feszegetni akkor, amikor Európa-szerte a jugoszláv kisebbségpolitikát példamutatónak nevezték, a magyar kisebbség életszínvonala és közérzete pedig napról napra javult.

A Milosevics hatalomra jutása utáni háborús vészhelyzetben, amikor a magyar kisebbség úgy érezte, hogy nincs mit vesztenie, feltört a föld alá szorított trauma. Az újságírók, civil aktivisták és politikai pártok követelték a teljes igazság kimondását, cikkek és könyvek jelentek meg, amelyek feltárták, hogy mi történt 1944 őszén és 1945 telén. Ettől kezdve már nemcsak a kortársak tudtak az eseményekről, nem csak az apokrif családtörténetekben rejtőzött el a történelem, hanem bekerült a kisebbségi közbeszédbe is. Különböző becslések születtek az ártatlan magyar áldozatok számáról, voltak, akik 10 ezer áldozatról tudtak, voltak, akik 20 ezerről beszéltek, mások viszont még ennél is többre taksálták az áldozatok számát. A milosevicsi rendszer ugyan rosszallását fejezte ki, de keményebb retorziókat nem alkalmazott. A "Srebrenica-korszakban" azonban szerbiai közvélemény azonban nem vett tudomást a szerb retorziókról, úgyhogy a kérdés bekényszerült a magyar közösségen belüli közbeszédbe. Olyan zárlat jött létre, amelynek köszönve a szerbiai közvélemény nem is értesült a tragikus hónapokról.

Ezt számított rendezni a Milosevics bukása után kinevezett tartományi ankétbizottság, mint ahogy annak elnöke, dr. Dragoljub Zsivkovics kifejtette, méltányosan és tárgyilagosan kívánta felmérni az ártatlan áldozatok számát, feltárni a múlt bűneit. Az ankétbizottság munkájában részt vettek azok a magyar közéleti személyiségek, történészek is, akik a kilencvenes években igen határozottan feszegették ezt a kérdést. Kilencévi kutatómunka múltán a napokban napvilágot látott a kutatás eredménye, az Igazság útján című könyv tízkötetes könyvsorozatban, illetve CD-n, digitális formában, a tartományi képviselőház és a Vajdasági Tudományos Akadémia kiadásában. Igaz, a tíz kötet csak 10 példányban jelent meg, ám a CD korlátlan mennyiségben sokszorosítható. A kutatócsoport 83 881 ártatlan civil áldozatot tudott megnevezni, ebből 4624 magyar, 42 283 szerb, 15 495 zsidó, 15 419 német, 2702 horvát, 1015 szlovák, 713 roma, 245 ruszin stb.

Várható volt, hogy a kötet megjelenése vitát vált ki, ám néma csönd fogatta. A kisebbségi közvélemény vagy belefáradt a szörnyű tragédia taglalásába, vagy pedig hitetlenkedve vette tudomásul a számadatot, attól tartva, hogy azok nem hitelesek. Mindenesetre a kisebbségi szakértők sem cáfolták az adatokat, amelyeket egyébként az ankétbizottság nem tart véglegesnek. A könyv bevezetője szóvá teszi, hogy például a temerini község akkori vezetősége nem bocsátotta a bizottság rendelkezésére a jareki haláltábor dokumentációját, amelynek a német mellett magyar áldozatai is voltak.

Ennek a kiadványnak azonban nem az a legnagyobb erénye, hogy pontos látleletet tár fel, hanem az, hogy hivatalosan is megdöntött egy fél évszázados tabut, ezentúl nemcsak a magyar bűnökről szólhat a közbeszéd, hanem a magyar (és más nemzetiségű) áldozatokról is. A tankönyvekben például méltányosabb képet kell kialakítani a magyarokról vagy a németekről, mint eddig.

A dokumentum többségi fogadtatása azonban nem ígéri, hogy mindez gyorsan bekövetkezik. Ugyanis nemcsak a kisebbségi közvélemény fogadta tartózkodóan, hanem a többségi is. A belgrádi sajtó csak rövid hírben számolt be a tartományi képviselőház ankétbizottságának kutatásáról, a tévéstúdiók pedig tudomást sem vettek róla. Ez azért is különösen feltűnő, mert a szerb történészek jelenleg éppen az 1941-1944 közötti korszak revíziójával foglalkoznak. A szerbiai képviselőház néhány évvel ezelőtt törvénnyel egyenlítette ki Tito partizánjait és Drazsa Mihajlovics csetnikjeit. A belgrádi kormány igazságügyi tárcájának államtitkára Slobodan Homen kijelentette, hogy a partizánok is, a csetnikek is egyaránt antifasiszták voltak, mindazok ellenére, hogy a csetnik alakulatok számos alkalommal harcoltak Hitler hadseregének oldalán a partizánok ellen, amit a nemzeti érdekek védelmével és az antikommunizmussal igazolnak. E kérdésben a szakma, a politikai elit és a közvélemény kaotikusan megosztott. A kormány erélyes akciót indított Drazsa Mihajlovics, csetnikvezér sírhelyének felkutatására. Egyre több adatot tárnak fel a partizánok kegyetlenségeiről, azokról a retorziókról, amelyeket a partizánok a szerb hazafiak ellen követtek el. A belgrádi Történelmi Intézet igazgatója a minap közölte, hogy 1941 és 1944 között vagy 80 000 civilt öltek meg, ebből 40 000 német és magyar származású, s Szerbia tele van civil tömegsírral. A lavina megindult, tehát a magyar tömegsírokat sem lehet többé elhallgatni.