Tabriz komoly "ellenzéki" múltra tekint vissza, légyen szó akár a Kadzsar-dinasztia "perzsásító", asszimilációs törekvéseiről, vagy éppenséggel a századelő alkotmányos forradalmának felszámolására tett reakciós kísérletekről, netán az orosz, majd később a szovjet terjeszkedési próbálkozásokról. A város az 1979-es forradalom során is "zászlóshajónak" számított, hiszen a sah centralizációs kísérleteivel szemben itt már jóval korábban kibontakozott az ellenállás, minthogy a síita egyház országos szinten vezető erővé emelkedett volna. S bár Muszavi személyének köszönhetően most is a figyelem középpontjába került, mégis egyfajta passzivitás, furcsa nyugalom tapasztalható a színes hegyek közé ékelődött több mint kétmilliós településen.

Tabriz utcáin még sok helyen kint vannak a fundamentalista reformer választási plakátjai, s a nagy többség kétségkívül rá adta a voksát (Ahogyan mondják: "Csakis Muszavi!"), mivel személyében a szabadságjogoknak és a kisebbségek jogainak védelmét, illetve érvényesülését látták megtestesülni. A városban mégis nyugodalom honol, és az elhúzódó teheráni forrongásokhoz hasonló eseményekre nem került sor. Az emberek mintha távolmaradással tiltakoznának: piknikező családok lepték el a város közparkjait.

Az elnökválasztás eredményhirdetését követően ugyan itt is volt mozgolódás. Ám a a fokozott rendőri készültség, meg az igencsak hangos ellenkampány (pénteken egész nap hangosbemondóból szólt a választás eredményét legitimáló beszéd) kétségkívül elvette a tiltakozók kedvét. Mindez különösen azért érdekes, mert ahhoz, hogy az iszlám köztársaság felépítményében lényeges, adott esetben forradalmi változás legyen, az szükségeltetik, hogy az olyan méretű városok is, mint amilyen Tabriz, hosszú távon bekapcsolódjanak az ellenzéki megmozdulásokba. És ne feledjük azt sem, hogy az 1979-es eseményekben az etnikai csoportok lázadása a sah rendszerével szemben legalább annyira fontos volt, mint a középosztály megmozdulása, vagy az egyházi személyek aktivizálódása.

Tabriz, 2009. június