Lengyelországban kezdődött...
Ez utóbbiak nemcsak amiatt voltak nehéz helyzetben, mert legalább két nemzedéknek már tapasztalata sem volt arról, milyen is egy demokratikus választás, hanem azért is, mert az akkori szabályok szerint kihúzással kellett kifejezni a választói akaratot.
Ez az addig eltelt negyven évben mindig a kommunisták malmára hajtotta a vizet, mert ha valaki érintetlenül dobta be az urnába a papírt, az érvényes voksnak minősült a listán elöl lévők számára. Vagyis, ha valaki 1989 kora nyarán a Szolidaritásra kívánta adni szavazatát, akár tíz-tizenöt nevet is ki kellett húznia, hogy csak a szakszervezet jelöltje maradjon kisatírozatlanul. Mégis, ez a betonlapméretű szavazócédula elegendőnek bizonyult a rendszer békés felszámolásához, miután a Szolidaritás elsöprő győzelmet aratott: a szejmben az összes szabad mandátumot (161) megszerezte, a szenátusban pedig a száz lehetséges helyből kilencvenkilencet. A hatalom lelkiekben talán akkor tört meg, amikor kiderült, hogy még az ulánbátori lengyel nagykövetségen is a szakszervezet futott be. Két hónappal később megalakult az első nem kommunista kormány Tadeusz Mazowieckivel az élen, a történet folytatását pedig már jól ismerjük: beköszöntött a "nemzetek ősze", a kommunizmus összeomlása Közép- és Kelet-Európában. Nem véletlen, hogy az idei ünnepségsorozat a "Lengyelországban kezdődött..." jelszó jegyében zajlott.
A két egymásnak feszülő jobboldali tábor képtelen volt együtt emlékezni, Lech Kaczynski államfő egyszer sem tűnt fel, ahol legfőbb riválisa, Donald Tusk megjelent. Ahová viszont elment, ott ikertestvére pártját, a Jog és Törvényességet népszerűsítette az európai parlamenti választások kampányfinisében. Ebben bátran támaszkodhatott a politikai hátországát jelentő mostani Szolidaritásra, amely csak árnyéka az 1980-as szakszervezetnek. Ellenben fenyegetődzéseikkel, hogy megzavarják a megemlékezések csúcspontját, a radikálisok arra késztették Tusk miniszterelnököt, hogy ezt a gdanski rendezvényt - a visegrádi kormányfőkön kívül ide Angela Merkel kancellár is meghívást kapott - sürgősen Krakkóba tegye át. Nem is titkolta, hogy egyáltalán nem hiányzik neki a 2006-os Budapest látványa, lengyel kiadásban.
A megosztottság dacára a lengyelek mégis méltóságteljesen ünnepeltek, nem történt rendbontás, nem vágtak egymás fejéhez sem tojást, sem durva szavakat, a politikusok sem ragadtatták el magukat. Lengyelország kiváltotta a nemzetközi közvélemény figyelmét a közmondásos öt percre, s a külföldi tévéállomások nem randalírozó csőcselékről, szétvert belvárosokról, égő gumiabroncsokról, rendőri brutalitásról tudósítottak, hanem a politikai-diplomáciai találkozókon túl derűs programokról, ötletes, elsősorban a fiatalokat megszólító utcai életképekről, interaktív kiállításokról számoltak be. A történelem iróniája egyúttal, hogy Wojciech Jaruzelski tábornok, aki kétségtelenül hozzájárult a vértelen átmenethez, június 4-ét éppen a bíróságon töltötte. Korabeli vezetőtársaival egyetemben évek óta eljárás folyik ellene, társtettesi minőségben vádolják őt az 1981-es hadiállapot előkészítése, bevezetése és irányítása miatt, mint fegyveres bűnszövetkezetben elkövetett bűncselekményért.
Az illetékesek levonták a tanulságokat a 2005-ös tökéletlen szervezésből, ami a Szolidaritás megalakulásának negyedszázados évfordulóját jellemezte. Akkor meglehetősen általános volt a társadalmi közöny, szinte légüres térben zajlottak az események, amelyek amúgy is csupán három városra szorítkoztak. Most igyekeztek minden nemzedék érdeklődését felkelteni, sokszínű, látványos rendezvényekkel kedveskedni országszerte, ennek meg is lett az eredménye. Ráadásul június 4-ét jó érzékkel egybekapcsolták egy harmincéves jubileummal. 1979. június 2-án kezdődött a frissen megválasztott II. János Pál pápa első lengyelországi látogatása, aznap pontifikált misét Varsóban, ott hangzott a híres mondat: "Jöjjön el a Szentlélek, és újítsa meg a földet - ezt a földet".
A mindennapok nehézségeitől kimerült lengyelek a pápai misék milliós tömegében egymásra találtak, az atomizált társadalom hirtelen megtapasztalta egységét. A látogatás nyolc napja a szabadság ünnepe volt, a pápa bizakodással és lelkierővel vértezte fel honfitársait. Gyakorta emlékeztetett arra, hogy olyan alanyisággal rendelkeznek, amelyet senki sem vehet el tőlük, és olyan felelősséggel bírnak, amely alól senki sem mentesítheti őket. A lengyelek hosszú évtizedek után először döbbenhettek rá, hogy Lengyelország az nem a kommunista rendszer - hanem ők maguk. A független társadalom újjáépítésének kísérlete sokáig ť
ť elhúzódott, az öntudatra ébredéshez viszont elegendő volt ez a néhány rendkívüli nap 1979 júniusában. Ennek is tulajdonítják, hogy egy esztendővel később létrejött a Szolidaritás. Most az ország számos pontján hálaadó miséket tartottak, Varsóban pedig keresztet szenteltek fel azon a helyen, ahol annak idején a pápai oltár állott.
A lengyel kormányszervek kellő energiát fordítottak arra, hogy mindenütt a világban tudatosítsák a Szolidaritás elévülhetetlen szerepét a kommunizmus megdöntésében; Budapest utcáin is találkozhattunk ilyen óriásplakátokkal. "A lehetetlen lehetségessé vált" - szól az üzenet Berlinben, Brüsszelben vagy Washingtonban egyaránt, s hozzáfűzik, hogy a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik. Lech Walesa, valamint a Szolidaritásból érkezett mai vezető politikusok ugyanis nem felejtik el megemlíteni, hogy a történet 1976 körül indult, amikor öt fiatal munkás (köztük Walesa és Bogdan Borusewicz, a szenátus mai elnöke) úgy határozott a Lenin nevét viselő gdanski hajógyárban, hogy a hatalomtól független szabad szakszervezetet hoznak létre. Ebből a magból nőtt ki 1980 nyarán a hamarosan tízmillió tagot számláló Szolidaritás, amely egyértelműen kinyilvánította a névleg munkás-paraszt állam birtokosainak: "ti nem képviseltek bennünket, mi nem akarunk titeket". Ez volt az első ütés, amely megrendítette a rendszert, a másodikat pedig, amiből már nem volt felállás, 1989. június 4-én kapták. Minderről egy kitűnő koreográfiával felépített, érzelmekkel mértékletesen adagolt rövidfilm is készült a Pink Floyd zenéjével aláfestve, aminek végén mosolygós, kezükben az Európai Unió zászlaját lobogtató lengyel gyermekek kiáltják: Bye, bye, kommunizmus!
A hivatalos ünnepségek sztárja egyértelműen Walesa volt, aki előtte sokáig lebegtette részvételét, bizonyosan azért, hogy így még nyomatékosabb súlyt nyerjen a megjelenése. Én két nap alatt négyszer hallgattam őt, tényleg karizmatikus ember, magával ragadó, szuggesztív ereje bárkit megérint, akár tizenéves fiatalról vagy kiemelkedő európai politikusról van szó. Amikor beszélt, visszatekeredett az idő, világossá vált, miként volt képes hatékonyan felvenni a küzdelmet a rendszerrel szemben, miért benne testesült meg a lengyelek millióinak akarata.
Sajnos, mi magyarok ezúttal elmulasztottuk a lehetőséget, hogy az európai nyilvánosság elé tárjuk 1989-90-es érdemeinket. Részben a németek teszik ezt helyettünk, akik Budapest és Prága után jelenleg több lengyel nagyvárosban látványos utcai bemutatókon köszönik meg a lengyeleknek, cseheknek, szlovákoknak és nekünk a szabadság kivívását, aminek köszönhetően megvalósult a német egység. Meg sem lepődtem, hogy Varsó főutcáján Horn Gyulát látom egy fényképen, amint Alois Mock osztrák külügyminiszterrel átvágja a vasfüggönyt. Úgy látszik, idehaza megelégedtek azzal, hogy Szili Katalin felszólalt a szejmben, Bajnai Gordon pedig elutazott a visegrádi kormányfők krakkói eszmecseréjére. A magyar parlament elnöke az alkalomhoz illő beszédet mondott, aminek egyediségét viszont erősen csökkentette, hogy rajta kívül az uniós tagállamok - plusz Ukrajna és Horvátország - parlamentjeinek vezetői vagy helyettesei is sorban a pódiumra léptek.
Sokkal lényegesebb lett volna, hogy legalább egy magyar legyen a külföldi díszvendégek körében. A lengyel "hősök" (Walesa, Mazowiecki) mellett ugyanis igazából rájuk irányult a figyelem, négyszer-ötször annyi időt biztosítottak nekik, mint a parlamenti küldöttségeknek, s ők aratták le a legviharosabb tapsokat. A lengyel miniszterelnök megbízásából a gdanski székhelyű Európai Szolidaritás Központ gondoskodott arról, hogy a húsz esztendővel ezelőtt kimagasló szerepet játszó egykori politikusok és ellenzékiek nemcsak a szejmben, hanem egy nagyszabású konferencia keretében is felidézzék emlékeiket. Néhány országból egy-egy történészt is felkértek, nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy a Magyar Köztársaságot képviselhettem Walesa, Tusk és a lengyel politikai elit jelenlétében. (Itt engedtessék meg egy szubjektív mondat a vendéglátásról: az Európai Szolidaritás Központ munkatársai tökéletes szervezőmunkát végeztek.) Magyar rendszerváltó díszvendég azonban nem akadt, noha a lengyelek két jelentős személyiséget is számításba vettek, csakhogy Budapest felé vagy a visszaúton, valami módon elsikkadt a dolog. Pedig valóban jó lett volna akár egy honfitársunkat is látni-hallani többek között Václav Havel, Vytautas Landbergis, Zselju Zselev, Szergej Kovaljov, Ján Carnogursky, Markus Meckel, lord Douglas Hurd társaságában.
Június 4-én este koncertet rendeztek a gdanski hajógyár területén, a hazai sztárokon túl fellépett a Scorpions, valamint Kylie Minogue - mindezt a lengyel televízió élőben közvetítette. A legnépszerűbb a német rockegyüttes volt (innen is látszik, hogy eltűnőben van a nyugati szomszéd iránti viszolygás lengyel földön), sikerüket nemcsak a produkciójuknak köszönhették, hanem megalapozták azzal is, hogy bejelentették: a Wind of Change című híres számukat az 1989-es lengyel átmenet inspirálta, és Walesa tiszteletére szerezték.
Épp a Scorpions előtt tűnt fel a Nobel-békedíjas politikus a színpadon, akit a nyolcvan-százezer fiatal óriási ovációval fogadott. Walesa megtalálta velük a hangot, arról szólt, hogy rombolni sokkal könnyebb, építeni jóval nehezebb, ez utóbbi már a fiatalokra vár, akik amúgy is tehetségesebbek és okosabbak az ő nemzedékénél, építsék hát fel és töltsék meg tartalommal a demokráciát és Európát. Nemegyszer megismételte, hogy övék a jövő, bennük bízik, ezzel szemben felette már eljárt az idő, aminek bizonyítékául viccesen felhozta, hogy a férfias teendők közül számára már csak a borotválkozás maradt.
Walesához, illetve az említett 1976-os ötfős csapathoz kapcsolódott az est fénypontja. A színpad mellett hatalmas, vörös színű dominókat állítottak fel, amelyek az egyes volt kommunista országokat jelképezték, a Német Demokratikus Köztársaságtól egészen Kirgizisztánig. Mindegyiken az adott ország saját nyelvén tüntették fel a korabeli elnevezést. A lengyel volt az első dominó, ez volt hivatva eldönteni a többit, demonstrálván a kommunista rendszerek láncreakció-szerű bukását. A közönség hangosan visszaszámolt, nullához érve az öt ember meglökte a Lengyel Népköztársaságot, a műsorvezetők pedig büszkén kiáltották, hogy íme, az máris magával rántotta a soron következőt: a Magyar Népköztársaságot.
A szerző történész
