- A jelöltek egy része, Magyarországon legalábbis, arról beszél, hogy az Európai Parlament a nemzeti összefogás színtere lehetne, holott az ön tanulmányából is kiderül, hogy a képviselők a pártcsoportok elképzeléseinek megfelelően szavaznak.

- Ez az Európai Parlamentben kialakult munkafolyamatból adódik. Az ügyek a pártcsatornákba kerülnek, a pártok alakítják ki a maguk álláspontját, és ennek nyomán folynak az egyeztetések aztán a törvényhozáson belül. Ha megnézzük, hogyan szavaztak a képviselők a most véget ért ötéves ciklusban, azt látjuk, hogy inkább a pártjukkal értettek egyet. Ez logikus, hiszen a legtöbb nemzeti küldöttségben nagyon eltérő hátterű politikusok vannak, akik a politikai paletta minden pontján megtalálhatók, a szélsőbaltól a szélsőjobbig. Ám a bizottságokban, ahol a különböző kérdésekben valamiféle egyetértésre kell jutni, természetesen szükség van pártközi együttműködésre, alkalmi szövetségekre. De nincs jele annak, hogy a nemzeti delegációk egységben próbálnának politizálni.

- Az előrejelzők zöme rendkívül alacsony részvételre számít a júniusi választásokon. Mi ennek az oka? A nemzeti és pártérdekek nehezen követhető szétválása, vagy a bizonytalanság, hogy merre is tart az Európai Unió, vagy az, hogy az EP egyáltalán nem hasonlít a nemzeti parlamentekre?

- Az érdeklődés hiánya számos tényezővel magyarázható. Először is, az EP messze van. Másodszor, nem érzékelhetők az alternatívák, nem látni, hogyan jelennek meg a különböző érdekek az egyes kérdésekben, nem is sejthető, hogy mi forog kockán; nem hallható a vita, nem tudni, ki nyert és ki vesztett. Ezért az egész nem is nagyon érdekes. A képviselők maguk sem kínálnak világos programot, nem fejtik ki érthetően, miért kellene az egyik, nem pedig a másik pártra szavazni. S minden tagállamban az európai választás inkább helyi erőpróba, európai kérdésekről alig esik szó.

- Az utóbbi években az EU intézményei - az Európai Bizottság, a tanács és az Európai Parlament - igyekezett fogyasztóvédelmi ügyekben előrelépni, a mobiltelefonálás díjcsökkentésétől az energialiberalizációig. Ezek jó dolgok, de nem igazán követhető nyomon a döntéshozatal folyamata.

- Ez így van, ha valóban kedvező döntés születik uniós szinten, azt odahaza a kormányok saját sikerként mutatják be. Viszont, ha valamely intézkedés, szabályozás nem igazán népszerű, akkor ujjal lehet mutogatni Brüsszelre. Ebből a helyzetből a nemzeti parlamentek is kereshetnék a kiutat. Egyrészt sokkal nagyobb figyelmet kellene szentelniük az unióból érkező jogszabályok átültetésével kapcsolatos vitának, s jóval nagyobb szerepet kellene vállalniuk az uniós intézmények ellenőrzésében és javaslatok előterjesztésében.

- Az EU-ban általában az Európai Bizottság kezdeményez, aztán a kormányok a tanácsban megpróbálnak egyetértésre jutni. Aztán jön a parlament, amely új elemeket vihet a vitába. De miért vinne? Az elégedetlen kormányok próbálják mozgósítani a képviselőket, vagy a különböző gazdasági érdekeket képviselő lobbisták?

- A parlamenti érdekérvényesítés nagyon érdekes és kevéssé tanulmányozott terület. De a parlamenti bizottságok az idők során nagyon is hozzáértő testületekké váltak, és szakmai alapon is képesek a hozzájuk befutó javaslatokat értékelni, módosító indítványokkal megtölteni. De talán éppen a bizottsági munka zártabb jellege miatt hiányzik az igazi plurális megközelítés. Az Európai Parlament ilyen módon nagyon is kitett a külső nyomásnak, amely jöhet lobbistáktól és kormányoktól egyaránt.

- Lehet, hogy a fontos, de nem látványos bizottsági tevékenység miatt, de valóban nincsenek igazi plenáris viták, ideológiai összetűzések. Sőt az ön tanulmányából kiderül, hogy a két legnagyobb alakulat, a szocialista és a néppárti, az esetek csaknem hetven százalékában együtt szavazott, talán éppen a sok fogyasztóbarát jogalkotás miatt.

- Ez kétségkívül nagy kihívás, hiszen a plenáris ülésen azt szavazzák meg, amiről a bizottságokban a pártok kompromisszumra jutottak. Tény, hogy az EP-ben nincs kormánypárt és ellenzék, ezért nem is hasonlítható a nemzeti törvényhozásokhoz. Bizonyos értelemben azonban az amerikai kongresszushoz hasonlítható, ahol a vitát szintén nem a kormány és az ellenzék összecsapása határozza meg, hanem a politika befolyásolása a politika ellenőrzése révén.

Sara Hagemann