'Hat évet töltöttem Guantánamón'
Kabulból jelenti kiküldött munkatársunk
Amikor a kabuli Herat étterem árnyas kertjében találkozunk, halkan, néha kelletlenül fészkelődve meséli el történetét. Udvariasan megkérdezi, hogy rágyújthat-e. Élettörténete alapján ő tipikusan az, akitől Nyugaton tartanak. A reggeli napfényben egy átlagos, velem egykorú fiatalember képe rajzolódik ki, akiben nincs semmi félelmetes.
Omar az észak-afganisztáni Kunduzban született "1978-ban vagy 1979-ben", de rá egy évre a család már Pakisztánba költözött a harcok miatt. Három év múlva tovább költöztek Szaúd-Arábiába, ahol az apja egy hotelt igazgatott Medinában. Itt, az arabok közt nőtt fel Omar. Akkor még pilóta akart lenni, és a focicsapatban is játszott. Mint fogalmaz, mindenfélét kipróbált, de semmi sem hozta meg számára azt a belső nyugalmat, amit keresett. Sem az ital, sem a nők. - Lehet, hogy a ti szemetekben ezek nem bűnök, de én nyughatatlan voltam, nem tudtam, mi fog történni velem, ha meghalok, egyedül éreztem magam - magyarázza, miért fordult a vallás felé. Ugyanis a focicsapatból páran azt javasolták neki, imádkozzon, az meghozza a belső békét. Így is lett. Az elcsendesedett vadóc 20 évesen barátaival Mohamed szentélyében imádkozott és azon töprengtek, hogyan csatlakozhatnának a dzsihádhoz.
Azt nem hajlandó elárulni, hogyan, kinek a segítségével jutott el először 1998-ban az afganisztáni kiképzőtáborba. Csak annyit mond, hogy időbe telt, mire meggyőzte szüleit arról, hogy jó okkal megy. Hozzáteszi: a szaúdit, aki beszervezte (és mint később kiderült, az egyik tábort vezette), sosem kapták el. Omar végcélja egyébként Palesztina vagy Csecsenföld lett volna, hogy "segítsen az elnyomottakon". - Hiszünk abban, hogy ha valaki részt vesz a dzsihádban, akkor azt Allah megjutalmazza az ítélet napján - mondja. Az afganisztáni kiképzőtáborok különlegesen "szabadok" voltak. Omar molla, a tálibok vezetője teljesen szabad kezet adott Oszama bin Ladennek. Még a tálib titkosszolgálat sem léphetett be a táborokba. Pakisztánba nem akart menni, mert az ottani táborok a titkosszolgálat, az ISI felügyelete alatt voltak. Az afganisztániakat arabok irányították. Bin Ladennek három tábora volt: Kabulban, Khost tartományban és Kandahárban. Omar az utóbbiba került. Az volt a legkeményebb, a meleg miatt. Azt mondja, csak fegyverhasználatot tanultak és sosem találkozott bin Ladennel. Arról hallgat, hányan voltak a táborokban, mint ahogy arról is, mit csinált, mikor mindeközben Szaúd-Arábiában járt. Afganisztánba 2000 végén, majd 2001 közepén tért vissza.
Szeptember 11-ről Kabulban értesült. - Tudtam, hogy harc lesz - mondja. Omar szerint szólnak érvek a terrortámadás mellett és ellen is. A részletekbe fél belemenni, attól tart, figyeli az afgán titkosszolgálat, és újra börtönbe kerülhet. Később annyit elmond, hogy az ártatlanok meggyilkolását elítéli, de a Pentagon legitim célpont volt. Ugyanakkor szerinte képmutatás a Nyugat részéről az emberi jogokra hivatkozni, amikor ugyanúgy célba veszi a civileket, akár Gázában, akár nemrég az afganisztáni Farah tartományban.
A terrortámadás utáni amerikai bombázás elől Omar Dzsalálábádba menekült, hogy Pakisztánba szökjön. A határt már lezárták, így 400 társával együtt elindult a Tora Bora hegységen át. - Hiába mondták az amerikaiak, hogy tízezren vagyunk - cáfolja a számokat Omar, hozzátéve, hogy bin Laden is köztük volt. Kisebb csapatokra szakadva keltek át a téli fagyban a havas csúcsokon. Volt, aki szakadékba zuhant, és volt, aki feladta a háromnapi gyaloglást. A csapat vezetőjénél 200 ezer dollár volt. Senki sem vállalta, hogy átcsempészi, azt pedig nem akarták, hogy a pakisztáni hadsereg kezére jusson. Ezért a zöld bankókat széttépték, és később egy vécébe dobták.
Barachinarnál érték el Pakisztánt, ahol civilbe öltözött titkos ügynökök meghívták őket egy mecsetbe éjszakára, azzal a feltétellel, hogy a fegyvereket kint hagyják. Reggelre a pakisztáni hadsereg körülzárta a mecsetet, és elfogták a 150 Afganisztánból érkezett mudzsahedint. Negyvenen már másnap megszöktek. A helyiek bújtatták őket, amíg megérkezett a pakisztáni hadsereg tízezer fős erősítése, és megfenyegették a családokat, hogy adják fel a harcosokat. - A nép velünk volt, csak a kormányuk nem - summázza Omar. Egy kohati börtönbe szállították, majd (szerinte pénzért cserébe) társaival együtt átadták az amerikaiaknak.
Omar újra Kandahárban találta magát. - Még aznap este megvertek - mondja. A kihallgatást végzők a kapcsolataira voltak kíváncsiak. - Nem féltünk a haláltól, csak attól, hogy sokáig az amerikaiak markában leszünk - meséli, hozzátéve, hogy az amerikaiak csodálkoztak azon, hogy a foglyok nevetgélnek, énekelgetnek, csevegnek. Pedig ők csak Allah kegyelmében bíztak. A kandahári bázison töltött két-két és fél hét alatt többször 5-6 órát kellett térdepelnie a hideg téli sivatagban. Levágták a szakállukat. Ha esett az eső, le kellett feküdnie arccal a földnek, miközben egy katonanő ráült a fejére és vonaglani kezdett. Levetkőztették, és fotókat készítettek róla.
Guantánamón eleinte drótkerítésekkel körülvett cellákban laktak. A kihallgatások néha három napon át tartottak, máskor viszont mintha megfeledkeztek volna róla. Eleinte az életéről kérdeztek a legapróbb részletekbe menően, később már arról, mit fog kezdeni, ha kijut. Guantánamón már nem volt verés. De előfordult, hogy napokig nem hagyták aludni, hogy jéghideg cellában kellett feküdnie majdnem teljesen meztelenül. Volt, hogy éhségsztrájkba kezdtek, több ételt követelve. A nők itt is különösen viselkedtek. - Mint a prostituáltak - mondja. A katonalányok rájuk kacsintottak, rázták a testüket, állandóan keresték a fizikai kapcsolatot. A női kihallgatók simogatták a foglyok testét, olajat dörzsöltek a bőrükbe. Omar ideje fennmaradó részében imádkozott és olvasott: többek közt a Harry Pottert, merthogy Guantánamón egy idő után könyvtár is lett.
2007-ben felkereste egy ügyvéd. Omar nem bízott benne, és az ügyvéd nem is ígért semmit. - Mindent megtett a szabadulásomért - mondja utólag róla Omar, aki nem tudja, miért engedték el hat év után. Egy kabuli börtönbe szállították át, ahol ismét ugyanazokra a kérdésekre kellett felelnie. Négy hónap után onnan is kiszabadult. Szaúd-Arábiába nem mehet vissza, mert letartóztatnák. Anyjával, aki évekig halottnak hitte, a közelgő esküvőjén fog találkozni Afganisztánban.
Azt mondja, nem bánt meg semmit. - Az én szememben semmi rosszat nem tettem. Lehet, hogy mindez a ti szemetekben bűnös. De nem akartam én megölni senkit, csak azért, mert nem muzulmán. Ezt tiltja az iszlám. A mi célunk az volt, hogy felszabadítsuk a szegényeket, az elnyomottakat - magyarázza csöndesen. Azt azért elismeri, hogy "a tálibok, uralmuk végén sok rosszat tettek, és maguknak köszönhetik a bukásukat". - De a mostani kormány nem bír rendet tartani - teszi hozzá. Omar szabadulása óta munkát keres, nem sok szerencsével. Barátai, családja segítségével él egyik napról a másikra. A régi barátok közül csak azokkal tartja a kapcsolatot, akik Kabulban élnek. Azt mondja, ő befejezte.
