Feltámadás a H utcában
Új divat söpör végig Amerika kocsmáin. A cornhole nevű játékhoz annyi felszerelés sem szükségeltetik, mint a kuglizáshoz: mindössze néhány száraz kukoricával tömött tasak (a corn bag) kell hozzá, továbbá egyasztalnyi, fekvő doboz, fedőlapján egytányérnyi lyukkal (ez a cornhole). A játékosok ide próbálják meg bedobni úgy tíz lépés távolságról a batyukat. Aki betalál, három pontot kap, aki ellenfele zsákját találja csak el, egyet; aki eléri a 21 pontot, nyer, s a nyertes a vesztes vendége egy italra.
A játék egyszerű, érdekesebb az a washingtoni helyszín, ahol most fehér egyetemisták játszanak a májusi napsütésben. Néhány éve ugyanis aligha dobált volna itt fehér ember kukoricás tasakokat, és nemcsak azért, mert a cornhole akkoriban még nem volt divat, hanem inkább azért, mert tíz esztendeje fehér ember nemigen merészkedett még errefelé, Washington északkeleti fertályába, a H utcába.
Washingtonban a térképen az észak-déli utcáknak betűjelük, a kelet-nyugatiaknak számuk van. A Capitolium vonalától (természetesen ez az A utca) alig több mint 10 percnyi gyaloglás a H utca, vagyis a környéket központi fekvése arra predesztinálná, hogy a főváros előkelő negyede legyen.
Az is volt egykoron. A környék a második világháború után indult hanyatlásnak, istenigazából azonban a Martin Luther King lelövése nyomán kitört fekete zavargások küldték padlóra. A H utcában 1968 áprilisában néhány nap leforgása alatt közel száz bolt vált a lángok, a fosztogatók martalékává, s mivel a környék vonzereje lenullázódott, a többi kereskedő is bedeszkázta az ajtókat, aztán elköltöztek a középosztálybeli lakók is. Maradtak az üszkös épületek, a bűnözés, a kábítószerek. Még a kilencvenes években is lerongyolódott alakok ücsörögtek a járdán, az italboltok előtt, az eldugott helyeken tinik szívták a cracket.
Az ezredforduló után, amikor az USA nagyvárosaiban és a H utcaihoz hasonló gettókban a rendőrség hatékony fellépése nyomán meredeken csökkent a bűnözés, egyre több olyan fiatal fehér diplomás vett itt házat, akinek másutt reménytelen ügy lett volna az ingatlanvásárlás. Egy olyan kétszobás otthont, amilyet akkoriban az elegáns Dupont Circle környékén egymillió dollárért vesztegettek, a H utca környékén már 300 ezerért is meg lehetett kapni. A tehetősebb lakók pénzt hoztak, s a pénz, mint tudjuk, maga is vonzza a pénzt: elkezdődött hát a boltok, éttermek, bárok be- és visszatelepülése.
Anwar Saleem, aki az 1968-as zavargásokat tinédzserként élte itt meg, most a H Street Main Street nonprofit társaság igazgatójaként azon fáradozik, hogy magántőkét vonzzon a H utcába. "Segítünk a már itt lévőknek, hogy rendbe hozzák a kirakatukat és a könyvelésüket. Ráadásul úgy száz új vállalkozást is idecsalogattunk már" - büszkélkedik az 55 esztendős fekete férfi, aki láthatóan mindent és mindenkit ismer az utcában, beköszön a zaciként is fungáló kalapboltba, van két kedves szava a kozmetikushoz, amiképpen a májzsugort eleddig elkerülő alkoholistákhoz is.
Az önkormányzat az utóbbi néhány évben több mint 30 millió dollárt költött járdákra, világításra, csatornázásra, jelzőlámpákra és más fejlesztésekre, további 20 milliót kóstál az épülő villamos, a H utca környéke mégis inkább magánpénzből fejlődik. Egy Jim Abdo nevű vállalkozó egy 130 éves épületben 44 loftlakást (ipari üzemből átépített lakást) alakított ki, melyek közül a legdrágább kétmillió dollárért ment el. Egy Louis Dreyfus nevű ingatlanmágnás egész tömbök fejlesztését fontolgatja, egy "kedves őrült" pedig - így emlegetik Joe Englertet a környéken -, nem kevesebb, mint hat bárt nyitott a közel két és fél kilométeres utcában.
Sokakat a farmers' market, a termelői piac vonz, másokat az időről időre megrendezett utcafesztiválok hoznak ide, ám a környék legnagyobb attrakciója kétségtelenül az Atlas Színház tömbje. Kívülről semmi különös, lapos, unalmas épület, bent azonban a liftről és a színpadi technikáról is látszik, hogy nem a semmire költötték el azt a 21 millió dollárt, amibe az épület restaurálása három esztendeje került. Az Atlas működtetése - árulja el Jen DeMayo kommunikációs igazgató - évi egymillió dollárt kóstál, amit részben szponzoroktól szednek be, részint pedig az itt szereplő színtársulatoktól. Az Atlasnak ugyanis nincs saját társulata: a színpadot mások bérlik.
A színház után irány a cornhole-os kocsma - vagy valamelyik másik. A kocsmárosok éjjel-nappal dolgoznak, egyikük büszkén panaszkodik arra, hogy az utóbbi három évben egyetlen szabadnapja sem volt. Az üzlet megy, még úgy is, ha a bevétel egy részével - hogy a környék erőre kapjon - egy megállapodás alapján a kalapboltot, a kozmetikust és a többi gyengébben muzsikáló vállalkozást kell támogatniuk.
A cornhole:
