A demokrácia magjai
Azért vagyunk jelen Irakban, hogy elvessük a demokrácia magjait! - az idézet magától II. George Bushtól, az Egyesült Államok volt elnökétől származik. Hogy mit is értett pontosan a nemrég távozott államférfi a demokrácia magvainak elvetésén, azt talán sosem fogjuk megtudni, ám teljhatalmú megbízottjának, Paul Bremernek, az Ideiglenes Koalíciós Tanács nevű, törvényhozó és végrehajtó jogosítványokkal is felruházott helytartó szervezet jogszabály-alkotási programjából talán megalapozottan következtethetünk a prioritási sorrendre. Nos, az Irak újjáépítésével és demokratizálásával megbízott úr legsürgősebb teendőinek egyike a szabadalmakról, az ipari mintákról, a mikrocsipekről és a szabadalmaztatható növényfajtákról szóló (törvényerejű) rendelet megalkotása volt.
A szóban forgó jogszabály két évtizedre kizárólagos jogot ad bizonyos multinacionális - jellemzően amerikai hátterű - cégeknek arra, hogy génkezelt növényeiket (GMO) az iraki szántóföldeken termesztésbe állítsák. Ezzel a világ egyik legősibb mezőgazdasági kultúrájával rendelkező országa egy csapásra GMO-tereppé, és a rendeletben szereplő vállalatok, egyebek mellett a Monsanto kiszolgáltatottjává vált, méghozzá a demokratikus ellenőrzés és ellenkezés lehetősége nélkül.
A Monsanto, hasonló kaliberű társaival (mint a svájci Syngenta és az amerikai Pioneer) persze máskor, más körülmények között is előszeretettel "kerülte meg" a demokráciát, ha arról volt szó, hogy így egy-egy újabb államot cserkészhetett be a piaci eszközökkel nehezen terjeszthető termékeivel és technológiáival.
Az ezredforduló évében a The Independent fedezte fel először a nagy trükköt, amivel a jellemzően Észak- és Dél-Amerikában megtermelt, de még ott is eladhatatlan génkezelt élelmiszereket el lehet sózni a világban. - Ha a piacnak nem kell, adjuk oda segélyként az éhezőknek - így okoskodtak a bölcs cégstratégák. Az elgondolás szerint ezzel legalább három legyet ütöttek volna egy csapásra, hiszen jó színben tűntek volna fel a világ előtt, az állam költségén (illetve a nemzetközi segélyfelajánlások terhére) szabadulhattak volna meg az eladhatatlan készletektől, és tömeges referenciához jutottak volna az említett élelmiszerek fogyasztásának egészségügyi kockázatairól. (Hiszen aki éhezik, az nyilván megeszi a GM-búzát is, aztán majd kiderül, hogy esetleg árt-e neki - a kockázat mindenképpen kisebb, mint az éhenhalásé...)
Ráadásul a génkezelt vetőmag előbb-utóbb a termesztésben is felbukkant volna, újabb államokat hódítva meg az egyébként nehezen terjedő technológiának. A szép elgondolásba azonban hiba csúszott, mert a Harmadik Világ Hálózat egy etióp segélyszervezettel karöltve a nemzetközi közvélemény elé tárta a próbálkozást.
Egyik szakértőjük - a multikat láthatóan hidegen hagyó morális dilemma lényegét megfogalmazva - a The Independent hasábjain kérdezett rá: etikus dolog-e olyan választás elé állítani a világ legszegényebb országait, hogy állampolgáraik millióit hagyják éhen pusztulni, vagy hozzájárulnak ahhoz, hogy az olykor évezredek óta változatlan módon termelt, a helyi viszonyokhoz alkalmazkodó élelmiszernövényeik genetikailag elszennyeződjenek.
A cikkből világraszóló botrány lett, aminek hatására Dél-Afrikán kívül az összes afrikai ország aláírt egy elutasító nyilatkozatot: e szerint mindannyian tiltakoznak az ellen, hogy az éhezést ürügyül használva egy olyan termesztési technológiát sózzanak rájuk, amely nem biztonságos, nem óvja a környezetet, és tönkreteszi az őshonos növénykultúrákat.
Az összeomlott (mező)gazdaságú, éhség és betegségek sújtotta Zimbabwe torkán valahogy mégiscsak le tudták nyomni az akciót: az ország 50 millió dollárnyi amerikai segélyt kapott, amit kizárólag az Egyesült Államokból származó génkezelt kukorica vásárlására használhatott fel (miközben Indiából ugyanannyi pénzért ötször több, hagyományos módon előállított rizst vehetett volna) - így lett a szegényeknek szánt költségvetési pénzből a GM-cégek zsebébe vándorló támogatás.
Hogy a bevezetőben említett iraki példáról se feledkezzünk el teljesen, az áttörés ott is sikerült: miután rendeletben biztosították a szabadalmi jogok sérthetetlenségét, megkezdődött a génkezelt vetőmag bevitele az amúgy vetőmaghiányban szenvedő országba. A szaporítóanyagot az első évben ingyen adták a parasztoknak, ám azóta a vetőmagot már vásárolni kell (a génkezelt növény termését ugyanis hiába ültetik el, abból már nem fejlődik olyan utód, amit érdemes learatni - az új technológia része a "genetikai sterilizálás" is).
Az argentin mezőgazdaságot nem a háború, hanem a '90-es években kirobbant gazdasági válság segítségével sikerült újragyarmatosítani. Mivel akkoriban a szójabab tartósan kelendő volt a világpiacon, amerikai tanácsadói meggyőzték Menem elnököt, hogy az agrárszektort állítsa át a génkezelt szója termesztésére. Az ország ezzel párhuzamosan szabad kezet adott a GM-cégeknek a szabadföldi kísérletekre, így a szója mellett furcsa tulajdonságokkal rendelkező búza-, gyapot-, kukorica- és napraforgófajták is megjelentek a földeken.
A családi kisvállalkozásokra épülő, önellátó és sokat exportáló argentin agrárszektor egy szűk évtized alatt gyökeresen átalakult. A kisbirtokok helyén gépesített mamutültetvények jelentek meg, a parasztokat - az újkori Angliából már jól ismert, változatos módszerekkel - elzavarták a földjeikről, a termőterületet amerikai cégek vásárolták fel. Az országban ma párhuzamosan van jelen a nincstelen egykori földművelők tömege, a nélkülözés, illetve a nagyarányú mezőgazdasági export. Az ágazat ma döntően a világpiac takarmányigényének kielégítésére termel (az élelmiszersegélyek mellett ez a másik terület, ahol a génkezelt növényeket viszonylag könnyen el lehet adni).
Ez az új típusú, iparszerű mezőgazdaság már semmiben sem emlékeztet arra a pacsirtás-búzamezős képre, ami - mondjuk - Magyarországon nyomokban még megtalálható. A GM-növények tábláit úgy alakították ki, hogy azokban a hatalmas, GPS-vezérlésű (azaz emberi közreműködést egyáltalán nem igénylő) permetező- és betakarítógépek könnyedén mozoghassanak. Az egyetlen növényfajtára specializálódott mamutültetvényeken dologidőben alig látni embert, a minimális élőmunka-igényt a nincstelenné vált farmerek szerencsésebbjeiből verbuválódott idénymunkások biztosítják. 2004-ben - amikor a Monsanto még csupán nyolc éve volt jelen az argentin mezőgazdaságban - egyedül ez a cég 14 millió hektáron termesztett GM-szóját a dél-amerikai államban, és az ország összes termőföldjének több mint felén már szójabab nőtt.
Az átalakulással párhuzamosan a mezőgazdaságból élő lakosság drámai mértékben elszegényedett. A '70-es években Argentína még a leggazdagabb tizedbe tartozott az országok rangsorában, alig 5 százalékos szegénységi rátával - 2001-ben viszont már 51 százaléknyian éltek a szegénységi küszöb alatt.
Hamarosan az indiai mezőgazdaság egy része is "argentin cipőben" járhat majd. Andhra Pradesh állam fejlesztési terve, a "Vision 2020" hatalmas, génkezelt gyapotot termesztő ültetvények létrehozásában látja a jövőt, aminek nyomán óvatos becslések szerint is legalább húszmillió kistermelő válik majd földönfutóvá (ez az érintett családokat, illetve a kiszolgáló kisipart is ideszámítva százmilliós munkanélküli-tömeget jelenthet). A rövid távú haszon a földjeiket eddig részesbérlet formában hasznosító nagybirtokosoké lesz (hiszen a nagy tételben rendelkezésre bocsátott területért több bért kapnak, és nem kell egyenként alkudozniuk a "kisgazdákkal"), a valódi profit azonban természetesen a vetőmagot és a technológiát biztosító, és persze a gyapotra is igényt tartó multinacionális vállalatokhoz kerül.
Az állam nyakán viszont - némi adóbevételért cserébe - ott marad a megélhetés nélkülivé váltak tömege, meg persze a monokulturás gazdálkodást kísérő környezetszennyezés. (A génkezelt haszonnövényekből egyelőre két nagy csoport került a termesztésbe: az egyik a kártevő rovarok egy részével, a másik a gyomirtó szerekkel szemben lett ellenálló a géntechnológia révén.
A rovarok ellen úgy védekezik a növény, hogy mérget termel, ez a hatóanyag azonban felhalmozódik a talajban, és a hasznos talajlakó szervezeteket, a nem ellenséges rovarokat is elpusztítja. A gyomirtószer-rezisztens fajtákat pedig rendszeresen permetezik az úgynevezett totális, vagyis minden más növényt elpusztító gyomirtókkal, ami szintén jelentős méregfelhalmozódással jár, és nemcsak a talajban, hanem a természetes vizekben is.)
Mielőtt még valaki félreértené: a történet nem a GMO-k veszélyeiről szól, hanem sokkal inkább arról, hogy a szabadalmi jogok körültekintő alkalmazásával, illetve a nagyüzemi technológiák bevezetésével az egyéni, helyi és országos szintű adósságcsapdák kihasználásával, a gazdasági erőfölény bevetésével hogyan lehet függőséget és kiszolgáltatottságot kényszeríteni a mezőgazdaságból élőkre, és hogyan lehet felszámolni az archaikus, de a helyi igényeket tökéletesen kielégítő termesztési kultúrákat.
A modellt - ahogyan korábban hivatkoztunk rá - valóban Angliában csiszolták tökéletesre (ha történelmi tanulmányainkból még emlékszünk rá: a szövőgép feltalálása nyomán megnőtt a textilgyárak termelékenysége, egyre több gyapjúra volt igény, ezért a kisbirtokosokat elűzték bérelt vagy saját tulajdonú földjeikről, hogy hatalmas legelőket hozzanak létre az egyre hízó birkanyájak számára), ám ott a párhuzamosan egyre izmosodó ipar legalább felszívta a mezőgazdaság munkaerő-feleslegét. Ma erre nem lehet számítani: aki az agrárszektorban elveszíti a munkáját, az - képzettség, mobilitás és persze tömegesen képződő ipari-szolgáltatási munkahelyek híján - máshol sem fog állást találni. (Utóbbira kellőképpen meggyőző példát szolgáltat a magyar mezőgazdaság is.)
A modell szót sem véletlenül használtuk, hiszen az algoritmus szektorsemleges, azaz valóban "modellértékű". Ugyanez történik a fejlődő (vagy lemaradó) országokban az energiaszektorral vagy a pénzügyekkel. A kulcs mindig a helyi erőforrásoktól történő elszigetelés, aminek a kiszolgáltatottság növekedése lesz a következménye.
Létezik egy sajátos fejlettségi mutató, a "helyben hozzáadott érték" (Local Gross Value Added, LGVA), amely azt mutatja meg, hogy egy adott országban vagy gazdasági szektorban előállított gazdasági értékből mennyi az, ami helyben (azaz a felhasználás helyén) képződik. Az LGVA az eddig feltalált legbiztosabb fenntarthatósági mutató: minél nagyobb az értéke, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy a termelés környezeti és gazdasági szempontból fenntartható. Az argentin szójagyárak esetében az LGVA a töredéke a korábban ugyanott működő mezőgazdasági kisüzemekének. Ez a struktúraváltásból hasznot húzókat valószínűleg nem izgatja, minket azonban gondolkodóba ejthet. Annál is inkább, mert az "ősmodellt", vagyis az angol textilipart mára kiskanállal megette a indiai, kínai konkurencia, a yorkshire-i bárányok pedig újra családi kis- és középbirtokokon legelésznek.
