A jelenlegi szocialista miniszterelnök, José Luis Rodríguez Zapatero előző ciklusának (2004-2008) nagyobbik felében minden harmadik új munkahely, amely az Európai Unióban létesült, spanyol volt - de tavaly már minden második megszűnt munkahely ugyancsak. A maga 17,4 százalékos munkanélküliségével (ami négymillió embert jelent) Spanyolország ma vitathatatlan rekorder az euróövezetben; a liberális El País szerint egyenesen "Európa beteg embere".

Ehhez annyit tudok mondani, hogy olyan őrült, államilag támogatott ingatlanfejlesztést, mint a spanyoloknál (kivált az idegenforgalmi gócpontokon) sehol sem láttam; ez aztán éppen úgy bedőlt, mint Amerikában. Itt Andalúziában se szeri, se száma a befejezetlen építkezéseknek, az "Eladó" tábláknak. Erre a túlontúl is jól ismert szindrómára "csak" rátelepedett a gazdasági-pénzügyi világválság, a termékkibocsátás és a nemzetközi kereskedelem zsugorodása, ami például a gépkocsiexport révén a spanyolokat kegyetlenül sújtja. Ezzel a háttérrel kezdődött tegnap a spanyol parlamentnek "Az ország helyzetéről" című, hagyományos vitája, ahol is Zapatero és Mariano Rajoy (a néppárti ellenzék vezére) pengét váltott.

Mintha odahaza lettem volna. Az ellenzéknek annyi mondanivalója volt csak, hogy a kormány a munkanélküliek számának gyarapításán kívül semmi egyébre nem képes, nincs elképzelése az átfogó, gyökeres reformokról. Ám hogy ezek mik és milyenek legyenek, arról Rajoy bölcsen hallgatott, nehogy aztán számon lehessen rajta kérni bármit is az európai parlamenti választások előestéjén. Azon lovagolt egyfolytában, hogy a miniszterelnök tavaly - még mielőtt választást nyert volna - "olcsó számításból" úgy tett, mintha a válság nem is volna a küszöbön. Amit pedig azóta csinált, elkésetten is elégtelenül csinálta.

Válaszként Zapatero a magyar fülnek hasonlóan ismerős érvekkel jött elő: a néppárti ellenzék, személyesen Rajoy együttműködés helyett szinte kéjjel fürdőzik a rossz és még rosszabb gazdasági adatok fényében, nem válságot akar kezelni, hanem boldog attól, hogy válság van. (Lám, mennyire európaiak vagyunk mindannyian!)

Hanem. Az okos miniszterelnök olyan válságkezelő intézkedéseket jelentett be, amelyeket majdhogynem ellopott ellenfele pár hónappal korábbi ötleteiből. Iskolajáték volt, Rajoynak a lélegzete is elakadt: Spanyolországban 2o11-től nem lehet adókönnyítést kapni lakásvásárlásra azoknak, akik havi kétezer eurónál többet keresnek; ötszázalékos adókönynyítést kapnak viszont azok a kis- és közepes vállalkozások, amelyek nem bocsátanak el alkalmazottakat vagy újakat vesznek fel; lesz még kétezer eurós könnyítés új autók vásárlásához és tucatnyi más apróság.

Apróság, mondom, mert ez év végére a spanyol költségvetés deficitje közel akkora lesz, mint a Gyurcsány-éra legroszszabb pillanatában idehaza, következésképp a Zapatero-kormány fiskális mozgástere módfelett kicsi. Adományozni csak erős szordínóval lehet, de itt gyorsan megjegyzem, hogy Zapatero, Európa talán utolsó igazi szocialistája, világossá tette: egyetlen olyan lépése nem lesz, amivel siettethetné a munkában levők elbocsátását, se olyan, amivel a szociális kiadásokat csökkentené. Ő, noha erre biztatják, nem liberalizál. Egyelőre.