Milyen közvetlen következményei lesznek a kommunikáció- és médiatudomány szakokon egységesen meghúzott, az eddigi évekhez képest meglehetősen magas felvételi ponthatárnak?

Hamp Gábor: Nem túlságosan derűsek a kilátásaink a jövő tanévre nézve. Mesterszakon nagy hallgatói létszámunk lesz, ám az alapszakon túl kevesen jelentkeztek első helyen a költségtérítéses képzésünkre ahhoz, hogy évfolyamot indíthassunk.

Oláh Szabolcs: Minden szinten zavar állt be a tervezhetőségben, hiszen attól függ, hogy az intézmények tudnak-e évfolyamot indítani, hogy hányan lesznek hajlandóak kifizetni a tandíjat. Az elitképzésnek nem kedvez, ha túlnyomó részben költségtérítéses hallgatók jutnak be. Az lenne ideális, ha a bejutási küszöb 420-430 pont körül volna: körülbelül húsz államilag finanszírozott, jó képességű és érdeklődő hallgatóval el lehetne indítani két tízfős szemináriumot, és mivel nem lennének túl sokan, nem jönne létre túlkínálat, és valóban nagyon tehetséges és felkészült, tényleg elitnek számító hallgatók kerülnének a munkaerőpiacra.

Kovács Ákos: A magas pontszámú felvételi követelmény valójában csak a jéghegy csúcsa, így nem igazán lehet róla érdemben beszélni. Olyan, mintha valakit a kislábujján keresztül próbálnánk leírni ahelyett, hogy az egész emberre koncentrálnánk. Ahelyett, hogy a szellem- és társadalomtudományok – köztük a kommunikációtudomány – szerepét a személyes, illetve társadalmi vonatkozásaiban vizsgálnánk, ezt a kérdéskört is eluralta a politikai kommunikáció és a közgazdasági logika. A pázmányos képzés alapvetése az, hogy a kommunikáció önmagunk közlése a szeretetben. Ezt az elvet helyezzük előtérbe a tanítás során is, és éppen ezért tartom nagyon veszélyesnek – hiszen a következményekről beszélünk – hogy ez az adottság, funkció, lehetőség napjainkban megkérdőjeleződik. 

Alkalmazkodó stratégiák

Tavaly 2050, idén 810 érettségiző jelölte meg első helyen a kommunikáció- és médiatudomány alapszakot. Hogyan alkalmazkodnak a képzések a csökkenő hallgatói létszámhoz?

Oláh Szabolcs: A képzési hálónk sok területet kapcsol össze, ezért ahhoz, hogy az eddigi színvonalat nyújtsuk, nem változtathatunk a kurzuskínálaton. A legsürgősebben megoldandó probléma a „külsős” oktatók finanszírozása. Őket a szak a saját bevételéből fizeti. Eddig a levelezős képzés biztosította a szükséges anyagi forrást, ám amióta a levelezős oktatási formában tanulóknak emelt szintű érettségit kell tenniük ahhoz, hogy bejussanak, nem jelentkeznek annyian, hogy el lehessen indítani egy évfolyamot. Ha nem „száll be” az egyetem a külső finanszírozású tanárok fenntartásába, kettős megoldásra kényszerülünk: vagy az állásban dolgozó oktatóknak kell több órát vállalniuk, vagy felvesszük a kapcsolatot a piaci partnerekkel, és – az oktatói és kutatói létforma mellett – tanácsadói munkát is vállalunk. A tervezhetőségben beálló zavar tehát a foglalkoztatás szintjén is megmutatkozik: az ingadozó anyagi források miatt kialakuló folyamatos nyomás nemcsak egzisztenciálisan, hanem szakmailag is veszélyezteti a tanszék munkatársainak tevékenységét.

Kovács Ákos: A hallgatói szám csökkenése természetesen a Pázmányt is éppen úgy sújtja, mint a többi egyetemet. Az alkalmazkodóképesség azonban alapvetően hozzátartozik az intézményhez még akkor is, ha teljesen szervetlen folyamatok oktatási diktátumait is kell bensőségesítenünk: a Pázmány ezt teszi több mint 370 éve. Most épp szakirányokat egyesítünk, ezzel is tovább erősítve a gyakorlati képzést, illetve elmélyítjük az együttműködést különböző médiumokkal, és a közösségi és közéleti kommunikáció területein tevékenykedő intézményekkel. Ugyanakkor tudatában vagyunk annak, hogy bármit tehetünk, amíg felelős helyeken nem kerül a helyére a bölcsészet- és társadalomtudomány jelentőségének megítélése, lényegileg nem változik a probléma. Leértékelődött a tudásunk, de ez csak a látszat, hiszen ma is mindennél fontosabb a kritikai értelmiség képzése.

„Verseny” a hallgatókért

Az államilag finanszírozott helyek megvonásával sajátos – és több szempontból egyenlőtlen – versenyhelyzet áll elő az egyetemek között a költségtérítéses hallgatókért. Milyen stratégiával igazodnak a kialakult helyzethez?

Hamp Gábor: Át kell gondolnunk, hogy miként lehetne javítani a jelenlegi tantárgyi struktúrán, illetve el kell érnünk, hogy a specializációk jól értelmezhető profillal rendelkezzenek. Sok olyan képzés létezik, amelyekhez határozottan kirajzolódó professziók kapcsolódnak: az orvosira járó hallgatók valószínűleg az elejétől fogva tudják, hogy gyógyítani szeretnének, a leendő jogászok pedig más szemmel néznek egy jogi sorozatot, hiszen saját magukat keresik benne. A kommunikáció szakot azonban kevésbé lehet azonosítani konkrét szakmákkal, mert a hallgatók közül köztudottan kevesen kerülnek a képernyőre, és az újságírók is általában más végzettséggel rendelkeznek. Arra kell törekednünk, hogy megfogható professziókat kössünk a specializációinkhoz, hogy a felvételizőknek pontos elképzelésük legyen arról, mit tanulhatnak a nemzetközi, vizuális, és környezeti kommunikáción, és mit takar a kommunikációs technológia szakirány. Nem elégedhetünk meg annyival, hogy olyan ismereteket adjunk át a hallgatóinknak, amelyeket bármelyik technikusi képzésen megszerezhetnek. A kurzuskínálatunk sok olyan – a kommunikációtudományt praktikus oldalról megközelítő – területet foglal magába, amelyek más intézményekben háttérbe szorulnak, ám mi is csak most tapasztaljuk meg, hogy miként teremtsünk egyensúlyt a gyakorlatorientált és az elméleti oktatás között.

Ráadásul olyan alapképzést kell kialakítanunk, amely nemcsak piacképes diplomát ad, de sokféle mesterszakra biztosít továbblépési lehetőséget, hogy a végzős hallgatók ne kényszerből tanuljanak tovább, hanem valódi választási lehetőséget nyerjenek.

Oláh Szabolcs: Az utóbbi időben fontos cégekkel és gazdasági szereplőkkel fejlesztettük fel a kapcsolatrendszerünket, és igyekszünk rendszeresen megszólaltatni azokat a volt hallgatóinkat, akik a szakmájuk segítségével sikeresen helyezkedtek el valamelyik ismert vállalatnál, kommunikációs ügynökségnél vagy regionális, illetve országos médiumnál. Az elmúlt évben minden a legjobb úton haladt ahhoz, hogy igazán magas szintű oktatást tudjunk biztosítani: használatba vehettük az egyetem 2012 nyarán elkészült korszerű multimédiás stúdióját, megszilárdult a kapcsolatunk a gyakornoki helyeket biztosító vállalatokkal, a diákok pedig mostanra szerették meg igazán a szakot, mert megértették, hogy miért és mennyire fontos az elméleti tudnivalók és a gyakorlat kettőssége. Az államilag finanszírozott helyek megvonása nem kedvez az intézményben kialakuló közösségnek sem: mivel sok költségtérítéses hallgató úgy spórol, hogy nem költözik el otthonról, inkább ingázik a város és az adott régióban fekvő települések között ahelyett, hogy kihasználná az órákon kívüli egyetemi lét előnyeit, és megtapasztalná, hogy mit jelent „egyetemi polgárként” élni.

Kovács Ákos: Nem jutunk el odáig, hogy oktatási vagy tudományos minőségekről beszéljünk. Én sem megyek el addig. A rendszerváltás óta folyamatosan zajlik az a folyamat, hogy a kisebb jéghegyek elolvadnak a napon, a nagyobbak pedig csak vékonyodnak. A kishal és a nagyhal. Nem tudományos, minőségi, vagy akár tervszerű, regionális alapokon működő oktatáspolitikai kérdésekről beszélünk, hanem egymás lélegeztetőgépeit figyeljük. A vidéki kisvárosoknak (Egertől Győrig, Kaposvártól Nyíregyházig, vagy épp Piliscsabáig) és a körülöttük élőknek ebben a logikában egyelőre nincs helyük, így marad Debrecen, Pécs, Szeged és természetesen Budapest, ahol akármilyen képzés is volt, van, lesz, az sikeres. A pázmányos képzések Budapestre cipelt részei szintén sikeresek, amelyek azonban Piliscsabán maradtak, olvadoznak a napsütésben. Akármilyen – politikai, közgazdasági, természettudományos, kulturális – természetű is a materializmus, nem kedvez a különböző minőségeknek, ám nekünk az a feladatunk, hogy az unalomig ismételjük: a szellem- és társadalomtudományoktól való félelem nem más, mint a minőségi kritikától való félelem.  

Nem teremt értéket?

Hogyan fog megváltozni a kommunikáció- és médiatudomány szak munkaerő-piaci jelentősége a felvételi követelmények szigorítása nyomán?

Hamp Gábor: Felvetődik a kérdés, hogy a mostani, leszűkített rendszerben bekerülő hallgatók koncentráltabb oktatást fognak-e kapni, csupán azért, mert kevesebben lesznek, és vajon alaposabb felkészültséggel fognak-e rendelkezni a munkaerőpiacon, mint az előző években végzettek.

Nem szerencsés, hogy Magyarországon szinte minden második oktatási intézményben lehet kommunikációt tanulni, mert a túlságosan sokféle képzés felhígítja a színvonalat. Így alakulnak ki hosszú távon azok a hibás elgondolások, amelyek kétségbe vonják a társadalomtudományok értékét. Pedig manapság nehezen állnának meg a lábukon a műszaki területek kommunikációs és közgazdasági szakemberek nélkül: a szponzorokkal való kapcsolattartástól a termékek beárazásáig csupa olyan feladat adódik, amelyet ők tudnak a legjobban elvégezni. Másrészről egy tibetológus is értéket teremt, még akkor is, ha nem lehet rögtön megállapítani, hogy a tevékenysége miként változtat az ország GDP-jén.

Kovács Ákos: Eddig is magasan értékelt diplomát adtunk. Lehet, hogy a Pázmányon végzettek nem mind technológiai médiumoknál helyezkedtek el, ám mivel kiválóan megtanulták, hogyan közvetítsenek kritikusan gondolatokat, mindig is megbecsülték őket. A szellem- és társadalomtudományok nagyon fontos, csak rájuk jellemző kritikai szerepet töltenek be. Erre a funkcióra azonban az európai társadalmaknak jelenleg nincs szükségük, ezért a kommunikációoktatás sem képes azokat az értékeket képviselni, amelyeket meg kellene fogalmaznia. A társadalom működésének szerves része ez a kritikai szint, melyen keresztül tudományt, művészetet, oktatást, kultúrát kell közvetítenünk. Aki kritikus mer lenni a hisztérikus közegekben, az mindjárt az illojalitás bélyegét kapja meg. Most azt kell megtanulnunk, hogy miként váljunk transzformerekké: hogyan értessük meg új formákkal, nyelvvel, hogy a kritika – a mi portékánk – értünk van és nem ellenünk. Ez vonatkozik az újságíróképzésre és a különböző természetű közösségi kapcsolatok oktatására is.

Oláh Szabolcs: A kommunikáció szakos hallgatóknak sokféle dolgot rövid idő alatt kell megtanulniuk. Azért, hogy ez sikerüljön, el kell sajátítaniuk az önképzésre való hajlamot, nyitottaknak, érdeklődőeknek és fogékonyaknak kell lenniük. Nyilvánvaló, hogy sem a politikai, sem a céges világban nem lehet csupán a beszéd segítségével célokat elérni, ezért szükség van azokra a képzett szakemberekre, akik ismerik a médiában működő összefüggéseket. Kezd egyre világosabbá válni, hogy a kommunikációs kompetenciák nemcsak a bölcsészettudományi, hanem a művészeti, gazdasági, társadalomtudományi és műszaki területeken is fontosak. Minden közösségszerveződésnek szüksége van erre a fajta érzékenységre. A nagy cégek is rájöttek, hogy nem boldogulnak olyan munkatársak nélkül, akik hatékonyan használják a médiát, jól ismerik a társas viselkedés szabályait és segítenek a nehéz kommunikációs helyzetekben.

„Kieső” év

Mit tanácsol azoknak a felvételizőknek, akik nem jutottak be államilag finanszírozott helyre, viszont nem tudják kifizetni a tandíjat?

Hamp Gábor: A helyükben feltétlenül megpróbálnék bejutni a felsőoktatásba. Például egyes karok szabadbölcsészet szakán lehet kommunikációt is tanulni, de egyébként is célravezető olyan alapszakra felvételizni, amelyet elvégezve a hallgató később bekerülhet a kommunikáció- és médiatudomány mesterképzésre.

Ami a külföldi tanulmányokat illeti, elsősorban nem Bécstől és Edinborough-tól kell tartani: egyre többen fedezik fel ugyanis a határon túli, magyarul oktató egyetemeket. Az idei Educatio-kiállításon több százan érdeklődtek a kolozsvári Babes-Bonyai Tudományegyetem kommunikáció szaka után. Érthető, hiszen Kolozsvár szép hely, olcsóbb, mint Budapest, a lakosság felét diákok teszik ki, és az oktatás színvonala is egyre nő.

Oláh Szabolcs: Az OKJ-s képzéseket, valamint a felsőfokú és a felsőoktatási szakképzéseket általában úgy tartják számon, mint az egyetemi tanulmányok „előszobáját”: olyan intézményekként, ahonnan a diákok automatikusan bejutnak a kívánt szakra. Ez egyik részről nem igaz, mert el kell érni azt a küszöb-pontszámot, amellyel tényleg átkerülhetnek az egyetemre, másfelől pedig valóban nem árt, ha a felvételizők előzőleg megismerkednek a felsőoktatással.

Mégis inkább azt tanácsolnám, hogy a kimaradó egy évben merítkezzen meg az életben: dolgozzon, lásson világot. Jobban fogja érteni a kommunikáció szakos tantárgyak értelmét, ha tudja, hogyan működik egy szervezet, miként tárgyalunk, milyen mechanizmusok mentén működik a közélet, és milyen érzés megmérettetni magunkat egy állásinterjún.

Kovács Ákos: Hét évig fizikai munkából éltem, közben két egyetemet csináltam. Nem panaszkodni és sopánkodni kell, hanem melózni. Mindegy, hogy mit és hol. Az a fontos, hogy a mindenkori fiatalokban felébresszük az érdeklődést az unalom és a közöny, a csalódottság és a depresszió árnyékában. Így tudjuk inspirálni és motiválni őket, hogy ha majd tolókocsis öregek leszünk, adjanak nekünk egy jó pohár magyar vizet, és megértsék, hogy nekik is el kell kezdeniük dolgozni ahhoz, hogy ők is megkapják majd az öregkori pohár vizüket. Ez is kommunikáció, ezt is mi tanítjuk meg nekik: ponthatárokon, a tudásunk ilyen-olyan értékelésén, leértékelésén innen és túl.

Infó:

Dr. Hamp Gábor: BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék, tanszékvezető

Dr. Kovács Ákos: Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Kommunikáció és Médiatudományi Intézet, intézetvezető

Dr. Oláh Szabolcs: Debreceni Egyetem, Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, tanszékvezető-helyettes

Várakozó arcok egy korábbi, a ponthatárokat bejelentő rendezvényen FOTÓ: MÓRICZ SIMON